Kőszeghy Pál: Bercsényi házassága, Történeti ének 1695-ből / Közli Thaly Kálmán. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia Kvk., 1894. / Sz.Zs. 1433
ACTIO CURIOSA. - BEVEZETÉS.
ACTIO CI IKIOSA. 178 révén a Dunántúlról a felvidékre került eredeti kéziratról. Mi az előbbi útat-módot tartjuk hihetőbbnek. A br. Palocsayak ugyanis túladunai előkelő családokkal is (pl. gr. Zichy Pállal Jánosházán s a Batthyányiakkal) rokoni összeköttetésben állván, könnyen megeshetik vala, hogy némi-nemű családi ügyek, közösen folytatott osztályos pörök stb. elintézése végett onnan ideküldött valamely főúri megbízott: titkár vagy ügyvéd, főember-szolga, elhozta magával múlattató úti olvasmányúl az »Actio Curiosát«, s a költői művek olvasásában gyönyörködő György úrfinak kedveskedett vele, a ki aztán mohón lemásolá. Mert, hogy a nevelő, György aj* uram juttatta volna ezt a számos helyütt oly szabadszájú, sikamlós nyelvezetű és tartalmú kéziratot fiatal növendéke kezébe, a jámbor erkölcsű férfiúról föl nem tehetjük. Akármiként? — az ifjú báró hozzájutott, lemásolta, — s jól tette: mert ezzel az irodalomtörténetnek menté meg; nála nélkül bizonyára nyomtalanúl elveszett volna ez az irodalmunkban egyedül álló, tőrül metszett humorú, originális elmeszülemény. E kurucz színjáték, mely hogy Dunántúl, az 1678. év vége felé keletkezett, mindjárt alább kimutatandjuk, az 1680-as évek elején mint újdonság jutott el Felső-Magyarországba s ennek legészakibb széleire: Palocsára, Lublyóra. 1681 — 82—83: a »kurucz király« legdicsőségesebb évei, aranykorszaka. Az egész fölvidék népe a lelkesedés, a diadalmámor elragadtatásától ittasúlt akkor. Ha valaha, hát ekkor és ott értették meg, kapva kapták, s kapva kapta kiváltképen a buzgó magyar ifjú Palocsay Györgynek szabadságért, nemzetéért rajongó költői lelke az ily szólamokat, a minőket e szinműben találunk : »Hej, Nagyságos Uram, — addig volt jó világ, míg csak kártyán láttam a németnek képét!...« Vagy az ilyeneket: »B. Elmegyek (kurucz katonának) uram, mert szánom nemzetem romlását.« »G. Dicsősséges Isten!... Már, ha szánod, — fogd meg az Isten kezében a nyilat, hogy ne löjjön!... Már csak menj el; de vigyázz, úgy ne járj, mint a ki a hazáját siratja: a két szeme is kiapad, s az hazéija is élvész!...« Hát, azok a szegény, agyongyötrött, elkeseredett felsőmagyarországiak megkísérlék vakmerőül felfogni azt a nyilat
