Kerpely Béla: Hires erdélyi vadászokról és vadászataikról, Jellemrajzok és vadászjelenetek a XVIII. és XIX. századokból / Budapest, Sportirodalmi Vállalat, 1922. / Sz.Zs. 1629

14. Bornemisza Lipót báró utolsó pecérje

Bornemisza Lipót báró utolsó pecérje. Ha a magyar vadászat annaléseit forgatjuk, — bármely kevés is ezek száma, — tapasztalhatjuk, hogy az idők folyamán sok érdekes vadászeszköz-, állat- és személy ttint el a gyakorlatból, ami teljesen érthető is, hiszen folyvást haladunk, eszközeink és a vadászati módok tökéletesednek és ezzel kapcsolatban kevesebb emberi és állati segítségre van szükségünk odakint erdőn, mezőn. Jól esik azért visszaemlékezni olykor a régiekre és mikor kastélyok fegyvertermében elmerengve szemléljük vitéz ősök szekercéjét, lándsáját, primitiv lőfegyverét, ha nézésükkor gyönge mosoly ül is ajkunkra, — férfias, nagyszerű vadászjelenetek festődnek képzeletünkbe és fülünkbe cseng bérceinkről a kürtszó és a kopók százszorosan viszhangzó koncertjének páratlan, magasztos zenéje. A szekercével, lándsával, az egycsövű Lazaro Lazarinókkal együtt, mindjobban tünedeztek az erdei kopófalkák, mintahogy már előbb eltűnt például a vadászsólyom is. A vadászok tábora két pártra szakadt a hatvanas, hetvenes években, kopóellenesek és kopósok pártjára. — Ne tartsunk erdei kopót! Ez vadállományunk megölője, — mondották a kopóellenes vadászurak, — mert egy jó banda kopó a harmadik határban is megfordul vadjával és rendesen a felvett 4—5 őzből, 1—2-őt hoz már csak vissza és az öreg bak, melyet leginkább kellene terítékre hozni, már jó eleve nagybölcsen félre áll és bú nélkül hagyja maga mellett elcsaholni; a gyengéje feleúton kidől és vagy egyik maradozó kopó mar-