Herman Ottó: A magyarok nagy ősfoglalkozása , Előtanulmányok / Budapest, Hornyánszky, 1909. / Sz.Zs. 1532

I. A kiindulás

4 A MAGYAROK NAGY ŐSFOGLALKOZÁSA góhez, a mely leginkább megmaradt eredetiségében. Ez a réteg nem a felszínen van, melyet a leghatalmasabb tényező: az önzés legfelsőbb fokozata, a hatalmi vágy alakít és átalakít, hanem ott van a nép munkálkodó zömében, mely fentartó, szokásaihoz ragaszkodó. Ebben a fentartó elemben rejlik sokszorosan az a bűvös szövétnek, mely bevilágít még azokba a messze korokba is, a melyekről az ember irott története nem emlékszik meg, mert odáig föl sem ér. A történet, a „História, Vitae Magistra", az élet tanító mestere! Vájjon meddig ér a história a „Vitae Magistra", tehát az, a mely tényekkel számol, a magyarok múltjába? A Krisztus születése utáni 913-ik esztendő előtt az arab IHN ROSZTÉH

1 ír a [magyarokról, bemutatja őket mint sátrakban lakó, helyről-helyre költözködő, tehát nomád és lovas népet, mely télire a folyókhoz húzódik és ott a halászatot üzi. A mily rövid ez a meghatározás, a köztörténet írója, de az ethnologus számára is valódi kincs, az utóbbi számára leginkább, mert összehasonlításokra kiválóan alkalmatos. De ez a meghatározás már egy szervezett, a fejlődés magas fokán álló népről szól. Honnan származott? Milyen volt az IBN ROSZTÉH meghatározása előtt? E kérdést fölvetve, hirtelen szemben állunk, nem századokkal, hanem eonokkal, az időnek oly korszakaival, a melyeknek fogalmát az emberi elme föl sem éri, mert összességükben a végtelenséget jelentik. Igen, a végtelenséget! De bizonyos az, hogy a magyarok magja is ott, a végtelenség bizonyos pontján szökkent csirába, a honnan kialakult azzá, a mi ma; hogy sorsa az emberiség bármely más részeinek sorsával azonos és hogy a különbség a kialakulás különböző viszonyaiból ered. Vessünk egy, bárcsak futó pillantást is az emberi nem keletkezésének és fejlődésének menetére, úgy mint azt 1 HUNFALVY PÁL szövege szerint, 1. Magyarország Ethnographiája.