Herman Ottó: A magyarok nagy ősfoglalkozása , Előtanulmányok / Budapest, Hornyánszky, 1909. / Sz.Zs. 1532

IV. A magyar állattartás köztörténete - 4. Összegezés

156 A MAGYAROK NAGY ŐSFOGLALKOZÁSA Összegezés. Abból a nagyon gyér adatanyagból, mely a XV-dik századból eleddig napfényre került, különösen a színmagyar pásztorkodásra nézve nem nyerhetünk részletei szerint kidomborodott képet. De egy-két érdekes és jellemző elem mégis belevegyül abba a szines képbe, a melyet az ősiből kialakuló magyar pásztorkodás alkot. A „Szögedi Syketnek nevezett Balázs" borsodi nemesen esett nagy baj élénken visszasugárzik a magyarság szabadon portyázó korára, avval a különbséggel, hogy az elkötés és elhajtás virtusát már nem az idegenben, hanem otthon, saját vérei ellenében űzi; de már hatalmas bíróra is talál. Igen becses az a szilárd alapon álló megvilágítás, a melyet a nemzetiségek viszonyaiba nyerünk, egyfelől a felsőmagyarországi tótságéiba, másfelől a fogarasvidéki szászság helyzetébe. Különösen az utóbbira vonatkozó okmány vége: a karhatalom alkalmazásának fokozódása érdekes és tanúságos, mert világosan mutatja az erőt, a melyet a beözönlő idegen pásztornép — a Valacli — kifejteni bírt és hajlandó is volt. Tájékozódunk a felsőmagyarországi városok Bártfa pásztorkodási viszonyairól és kidomborodva látjuk a legeltetésben az ősi vonást: a nomád állattenyésztő ivadékának a királynak és kormányzójának tett sok hű szolgálatért a legbecsesebb jutalom a legelő. Az 1463-ik évi okmány, mely arról szól, hogy Apafi Dorottya asszony lófőségeket testált el, fölveti a lófőség, ez ősi székely rend kérdését már azért is, mert a történeti nyomon eddig haladva, azonnal fölmerül előttünk a lovasnomád-harczos gondolata. A lófőség magyarázatában a történetírók eltérnek

1; én itt TAGÁNYI KÁROLY megfejtését fogadom el világosságánál és tömörségénél fogva s adom a következőkben:

2 1 V. ö. SZABÓ KÁROLY „A régi székelyek" és CONNERT JÁNOS „A székelyek intézményei". 2 TAGÁNYI K. in litt.