Herman Ottó: A magyarok nagy ősfoglalkozása , Előtanulmányok / Budapest, Hornyánszky, 1909. / Sz.Zs. 1532

IV. A magyar állattartás köztörténete - 3. Összegezés

A MAGYAR ÁLLATTARTÁS KÖZTÖRTÉNETE 149 GIOVANNI VILLANI

, az „Istorie Florentine" czímű művében jegyzett föl. A magyarok harczi fölszereléséről írva, fölemlíti a szarvasmarha bőségét s a legelőkön való felhízását. A levágott marha húsát, szerinte, nagy kondérokban megfőzik, megsózzák, a csontokról leszedik és kemenczében megszárítják, azután porrá törik. Evvel a porral töltik meg zacskóikat és ilyenekkel megrakják szekereiket is, útközben pedig megfőzik. Vízhez érve bográcsokban vizet forralnak s ebben a húsport föleresztik. Tápláló ereje nagy és ezért bírják ki oly soká a pusztákon.

1 Összegezés. Összefoglalva a XIV. század gyér adatait, mégis jellemző és tanúságos kép bontakozik ki előttünk. A dúsgazdagon megadományozott egyházi intézmények hatalommá fejlődtek, hiteles helyekké alakultak, melyek előtt, mint az országbíró előtt, a végrendeletek, az osztozkodások, átírások történtek; ők idézték törvénybe a makacskodó felet egész háromszori nyilvános kikiáltással is. Ők állottak a király és nemzet között és az érdekükben szólt bele a római pápa, az ország belügyeibe is. De az összefoglalásnak nem az a feladata, hogy ezeket méltassa, hanem az, hogy keresse, hogyan tükröződik ezekben az ősi állapot? Úgy, a mint a tulajdonjog fejlődik s vele korlátok emelkednek, föltámad az ősi indulat, mint fékezhetetlen átöröklött természetes hajlam; megnyilatkozik pedig az elkötésben és elhajtásban. A ló, mint a lovas nomád ellenállhatatlan szerelme, az ivadékra is így származott át és a ló elkötése nemcsak akkor, hanem úgyszólván a XIX. század utolsó harmadáig is, a színmagyarság egy részénél nem is ment bűnszámba; sőt inkább virtus volt és az, a kinek még nem akadt a törvényszéken „lóbeli sora", nem is ment emberszámba. Ez a magyarság sohasem 1 SZILÁGYI : „A Magyar Nemzet Története" I p. 57.