Herman Ottó: Az északi madárhegyek tájáról / Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1893. / Sz.Zs. 1447/1

II ÚTIRAJZ - VII Őskori bálnavadászat mint élő szokás

6o ŐSKORI BÁLNAVADÁSZAT MINT ELŐ SZOKÁS. tengerbe, nem ritkán betéved a folyók torkolatába, fjordokba és kisebb öblökbe is, hol a halászok bekerítik, a part felé szorítják s addig tartóztatják, míg a tenger apadásával a bálna a szárazon marad, mint az üldözők könnyű prédája. Ez magában véve szintén ősi mód, sőt talán a legősibb is. De a bergeni kerülethez tartozó Skogsvág-öbölben más az eljárás. Ebbe az öbölbe úgy két-három évi közökben be szokott tévedni egy-egy törpe bálna s valahányszor ez bekövetkezik, föléled egy jelenet, mely aztán igazán prehistorikus. Lássuk előbb a hely színét. Az öböl igazi norvég táj; vége beléütődik egy hatalmas, őskőségekből álló hegységbe, melynek rétegzetei rég lerúgták a takarót s azon meztelenül láthatók. A hegylábak egybeszakadásánál valami síkszerű hely keletkezett, csupa repesztett kavics és kő, melyet alkalmasint a takarodó jégkorszak zsúfolt össze a torkolatban: ez a «szent hely», a melyen nem szabad veszekedni; de egyszersmind a ladikok kikötő helye is, a miként a 2. képen világosan látni. Az öböl szádja szűk s csónakokkal könnyen elzárható, éppen ezért kiválóan alkalmas a beszorúlt bálna hajhászására. Mikor az öbölben bálna mutatkozik, azok a halászok, a kik észrevették, elállják a kivezető útat s hírt adnak a környék halászainak. Ekkor minden halász számszeríjat és nyilat ragad, ladikra száll s «hanyat homlok», derékszakadtig evedzve, siet a hely színére, fölszedve a véneket is, kiknek a szent helyen szokott dolguk akadni. A számszeríj ágya két félből áll; az egyiken van a nyílcsatorna és az ajzó róvás, a melybe az íj húrja fekszik, a másikról — alsóról — mely primitiv derékszögön mozgatható, egy czövek átszolgál az ajzó rovásba, hogy onnan a húrt kitolja, ez tehát az, a mi a puskán a szerszám. Az ágy fejében gúzskötők tartják az íjat, alább egy czövek szolgál