Herman Ottó: Az északi madárhegyek tájáról / Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1893. / Sz.Zs. 1447/1

FÜGGELÉK - HELL ÉS SAJNOVICS MAGYAR CSILLAGVIZSGÁLÓKRÓL - IV Sajnovics János levelei

Ji8 sajnovics jános levelei. Ezeket akartam megírni. Adja az ég, hogy egykor majd élő szóval többet mondhassak el. Isten veletek, emlékezzetek meg rólunk az oltárnál, azért kérem mindazokat, kik ezen levelemet olvasni fogják. Wardoé, Európa véghatárán. Vincze napján. Éljenek mind azok, kik ma nevök napját tartják. Barátod S. J. U. I. H

ELL igen kéret, szerezz neki 4—6 fontnyi jó sárga dohányt s tedd le Pozsonyban, hol illő köszönettel majd át fogja venni.. Wardoé, 1769. jun. 6. «Téged Isten dicsérünk», így zengünk mi a hálaadás legbensőbb hangján s ti is hangoztassátok ezt velünk; kérünk ezért mindnyájatokat, mert megáldotta az Ur vállalatunk s megengedte, hogy Vénus bolygónak a Nap korongja előtt való átvonulását teljesen és tökéletesen észlelhettük. Beteljesült tehát a leghatalmasabb dán király óhaja, be az egész ország kívánsága, kielégíttetett az összes tudományos világ várakozása; hogy nagy dicsőség háromlott ez által a mi kedves anyánkra, társulatunkra, főleg a jelenlegi sanyarú időszakban, ti magatok legjobban fogjátok megítélhetni. Oh mily keserű gúnytámadásoknak leendett vala kitéve társaságunk, ha e hajózási expediczió, melyet tőle annyian irigyeltek, s mellyel ily nagy király épen a mi társulatunk egy férfiát tisztelte meg, feladatának főczélját el nem érte volna! Ha e gondolat átvonúl lelkemen, örömkönnybe lábadnak szemeim azon meggyőződésben, hogy az Isten kegyelme csak is könyörgésteknek és azon miseáldozatoknak köszönhető, melyeket e czélból bemutattatok a legfőbb lénynek. Adjatok tehát hálát az Istennek, ki kérésteket meghallgatta és pedig annál forróbban, minthogy a jótétemény nem is közönséges, hanem igazán csodával párosúlt vala. Május hó 27-étől junius 3-áig nem láttuk a Napot, mert felhők borították az eget folytonosan; e napon, miután a Napnak megfelelő délmagasságát megállapítottuk, szintén felhők mögé bújt az. Esti kilencz órakor ott álltunk a távcső előtt félelem és remény között, H

ELL, én és a nidrosiai tanuló, figyelvén, nem láthatnók-e meg az emelkedő Napon a belépő Vénust? És ime, nyílás támadt a felhőzeten s mint egy ablakon keresztül megpillantottuk a Napot és a belépő Vénus mindkét érintkezését pompásan szemléltük . . . Alig tartott öt perczig e látvány és sűrű felhők borították a Napot, melyekből többé ki nem bontakozott; öt óra folyásig elborúlt, így a kilépés érintkezésének megláthatásáról le kellett mondanunk. Szomorúan, bús arcczal álltak mellettünk a vendégek, fájdalmukat és részvétöket mély csendben tanúsítván. Hogy mi mit éreztünk, azt elgondolhatni. Minden reményünket Istenbe vetettük. Az alatt közeledett az idő, melyben a Vénus kilépendő volt, midőn a Nap sugarai az őt elfödő legsűrűbb felhőzetet kezdették áttörni s végre egészen szétoszlatni.