Herman Ottó: Az északi madárhegyek tájáról / Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1893. / Sz.Zs. 1447/1

II ÚTIRAJZ - V Bergen felé

44 BERGEN FELÉ. mint MIKES KELEMEN mondta volna. A felszolgáltak átlag 30 cm. hosszak voltak s a színből megmaradt a hát aczélkékje, — csak az aranyos zománcz veszett el, — a sok, hullámos sötétkék keresztcsík s a has és az oldalak fehérje, mely ezüstös csillogását vesztette. Fél három órakor délután a szárazföld utolsó kék csíkja is eltűnt, a tenger borzongása hullámzássá alakúit át s a kis «Nyland» inogni kezdett. A tenger ólomszürke, mint az égbolt, mellyel a szemhatár szélén majdnem teljesen összeolvad. Mindössze egy csüllő — alkalmasint viharsirály — Larus canus — repült Dániának, a honnan jöttünk; a hajó közelében pedig egy jókora, úgy két méternyi, tinhal — Thynnus thynnus L.* — vetette föl magát, jelentve, hogy hering, szárdinavagy makrahal-vadászaton van. Nyomban ráismertem, mert sokszor bámultam fölbukkanó csapatait az Adriában. A Skager-Rak hullámvetése mindinkább növekedett, a hullámok már fehérlő tarajt eresztettek, melynek élét mármár elkapdosta és foszlányokra tépdeste az erősbödő szél. A kis «Nyland» ekkoron nem is ingott, hanem tánczot járt; és a mikor néha eltévesztette a rithmust, oldala ugyancsak megburrant egy-egy hullám lökésétől. A fedélzet elnéptelenedett s a hajó felszolgáló személyzete, sajátságos mosollyal arczán, sietett tállal, törlővel, a hova hívták. Nekem nem ártott meg azelőtt vagy harmincz esztendővel az Adria táncza, társam állotta a mait s így a fedélzeten maradtunk; de a táncz oly vígan folyt, hogy az a szép és jóízű makrahal nem állhatta tovább s visszaszökött természetes elemébe. Lefeküdtünk tehát a hajó tengelyhosszában s nyomban vége szakadt a jelentkező bajnak, mely ezentúl nem is bántott többé. * Oúvvo;, a régi görögöknél ugyané hal neve.