Herman Ottó: Úti rajzok és természeti képek / sajtó alá rendezte Révy Ferencz. Budapest, Méhner Vilmos, [1894]. / Sz.Zs. 1477

A Fitisz madár története. (Margitszigeti ötlet.)

— 86 -juk a szerény életet és megbékülünk a világ sorával. Ez a Fitisz-madár — filozófia. Jelmondatunk: Vigyázz! vigyázz! De azért engem az a szárnyatlan, kétlábú, kapzsi, önző fajzat, mely a „természet urának" vallja magát, holott csak zsarnok, melyet elébb-utóbb tulajdon az a természet ellenállhatatlan és kérlelhetetlen hatalmával megragad, paránynyá zúz s egyetlen sodrással visszadob a parányok keringésébe — oh, az a ravasz teremtés mégis lecsalt a bükkök koronáiról, becsalt a kelepczébe — egy roppanás — és rabbá lettem. A szivem úgy dobog, azt hiszem megreped; fejem vassodronyba ütődik ezer tárgy, a minőt sohasem láttam, ijeszt, rémít, s ha nincs könyörület és elhagyott a szegény madarak védő szelleme : megöl a bú, megfojt a bánat. Már majdnem haldokoltam s Fitisz-madárhoz illő lemondással vártam a véget, a midőn szük kalitkámhoz egy tündér lépett Alakja emberi volt ugyan, de véghetetlen szép, és szemei oly barnák s oly szelidek voltak, épen mint ott a messze lomberdőben kedves Fitiszanyám szemei. Reámnézett és szemeiből kiolvastam, hogy megszánt. Szegény madár! — így szólt — s oly hang volt ez, oh sokkal szebb még az aranybegy méla szólamánál is — Repülj — folytatta — mert látom, hogy nem születtél rabnak — látom, hogy azok közöl való vagy, kik addig élnek, míg szabadok. Liliomfehér meleg kezébe vett és azután kieresztett. Szabad voltam. De a szülőhelyem, a bükk, oh az messze volt. Hova, merre forduljak ? ez volt a kérdés. Egy óriás, zajos emberfészek felett lebegtem, néha azt hittem, hogy megfulladok, mert magasnál mag-asabb ágtalan sudarakból csak úgy tódult, szakadt a fojtószagú, koromfekete felhő. Fel, fel az ég felé tartottam, s a mikor a fojtó felhő már nem érhetett, körültekinték.