Herman Ottó: Úti rajzok és természeti képek / sajtó alá rendezte Révy Ferencz. Budapest, Méhner Vilmos, [1894]. / Sz.Zs. 1477

A fülemüle utazása

— 77 -ér felett tánczoló szúnyogok dongását is tisztán ki lehetett venni. Ez egy jó darabig tartott így; de végre csak engedett a bú, s a fülemüle folytatta történetét: „Elindultunk s hamar elértük a kék rigók fokát kis pihenő után pedig a Parnasszus tövét, hol el kellett dönteni az út további irányát. Pihenőnk itt is volt, s hamar elhatároztuk. Mindnyájan vágytunk kedves búcsújáró helyünkre, a kazanliki rózsák völgyébe, hogy necsak a virágok királynéját üdvözöljük, hanem hálát adjunk az égnek megmenekülésünkért. Mentünk, repültünk Görögországon végig, mind feljebb és feljebb, Elkanyarodtunk Ruméliába. Ott nagy rémület, bú és szomorúság volt a madarak között. Miért ? Mert a gyilkoló szerecsennép győzött s már a márványtengerben itatta lovait. Idáig mindent legyilkolt, fölperzselt; még azt a szerény bokrot is, a melybe a madár a fészkét rakja! Azt kérdeztük a Saxicolától, mely rögről-rögre szállingózott és seholsem találta helyét: nem tudja-e, mi történt a rózsák völgyével? „Vége—vége—vége!!" Egyebet nem tudott mondani. Hittük is, nem is. A vágy erősebb volt hitünknél, s így nekimentünk a nagy bizonytalanságnak. Oh édeseim ; mit kellett látnunk ? !! Minél inkább közeledtünk a nagy hegységhez — a Balkánhoz, annál irtózatosabb volt a rombolás ! Rom, csontváz; friss hullákon a lakmározó dögészek, varjak, hollók ezrei; a farkasok által szertehurczolt embertestek részei! Ibolya, Harangvirág, írisz, Kikirics ki se tudtak bújni, mert minden talpalatnyi tért a lovak vérbe áztatott patái legázoltak ! El-el innen! csak ezt lehetett hallani vonuló csapatainkban.