Herman Ottó: Úti rajzok és természeti képek / sajtó alá rendezte Révy Ferencz. Budapest, Méhner Vilmos, [1894]. / Sz.Zs. 1477

Az első hir. (Margitszigeti ötlet.)

— 58 -hol még csak az imént hangzott a jelszó, szinte mozgott a bokor, ott egyszerre néma csönd és teljes nyugalom áll be. Mennek a pálmák hazájáig — viszontlátásig majd tavaszkor. Az első meghalt levél hírére elkezdi a gólya, utána következik a sivító toronyfecske, az a nyílsebes röptű, keskenyszárnyú, kormos madár, mely az esőt jelzi éles „szii — szii" kiáltásával s még a Nicobár-szigetcsoporton sem állapodik meg; azután eltünedezik az aranybegy, a lombmadár, banka, szalakóta, az énekesek nagy családja, levonulnak a havas nyári dalosai, az Anthusok, később a szalonkák — mind délfelé el-el ! Mily pontokra? ezt most még csak a jó ég tudja. És megyen Erdély felől kétszáz, Magyarország felől kétszáz epedő fülemile is. Vájjon hol találkoznak ? milyen lesz a viszontlátás ? Az első párok alighanem Titel táján találkoznak ismét, ott, a hol annyi magyar folyó anyja, a Tisza is gyermekké válik s a Dunába úgy „ — — siet beléje, Mint a gyermek anyja kebelére." Mi történik majd e piczi szivekben ? Kitör-e az orom hangja ? S milyen ez ? A madarak öröme legtöbbnyire néma. De a ki a szemet, azt a beszélő szemet ismeri, mely a világ semmi lényénél sem oly tiszta tükör, mint épen az énekes madárnál, az kiolvassa a szív mondását. „Itt—itt—itt! Egy hang! jaj az én édes kedves húgom ! Oh szerelmesem, ez a te hangod volt! Jer, menjünk, siessünk ! ne álljunk meg sehol, csak majd a pálmák hazájában. El, el az emberek közeléből!" Ezt fogja mondani e madárszem, ez dobogtatja meg a piczi madárszivet. És aztán elindúlnak az ismert régi útakon, hogy azokon — halálra megijedjenek!