Herman Ottó: Úti rajzok és természeti képek / sajtó alá rendezte Révy Ferencz. Budapest, Méhner Vilmos, [1894]. / Sz.Zs. 1477

Nürnberg

— 30 — jöttek perczek, a melyekben lelke visszavágyott; s ha teste, lelke kifáradott, kedélye elkeseredett s visszatérhetett abba az otthonba, jobban, gyorsabban heverte ki baját, mint bárhol egyebütt. Nagy dolog az: tudni, hová tartozunk, hol vagyunk igazán otthon ? Nem tudom, mi nem fordult még meg az eszemben, a midőn Nürnberg ódon falai közt találtam magamat ; de a mi uralkodott rajtam, az bizonyosan a régi, az igazi otthonok képe és emléke volt. Bár merre tekintsen is az ember ebben az ódon városban, mindenütt kettővel találkozik: a régi polgárság önérzetével és mindavval a nemessel és széppel, a mire csakis az önérzetes polgárság képes — más nem. Jóllét, mely a tisztult művészet alkotásaiban gyönyörködik, ezekkel veszi magát körül s éppen mert ezt is így teszi, nagyban fejleszti társadalmát. Nag-y dolog az is, az az igazi polgári szellem, mely munkával teremti meg a a vagyont, vagyonnal ismét mindazt, a mi az embert valódi emberré teszi: a szóban, a vésőben, az ecsetben rejlő művészetet, a költőt, a művészt. Nemcsak ! Azt is, ami hasznos, értelmet fejlesztő tudás. S hogyan áll ez előttünk itt Nürnbergben ? Semmi kicsinált, kieszelt, hivalkodó nincs abban, a mit Dürer, Krafft, Vischer, Labenwolf, Stoss alkottak. Symbolum, mely a formában az ig-azra, a valóra, a változhatatlanra támaszkodik. Ha a kompozicziótól, a csoportosítástól el is tekintünk s csupán csak a ruha ránczozatot veszszük pl. Vischer Szt. - Sebaldus síremlékének apostolain: mennyi igazi művészetet, mennyi igazat és szépet látunk és tanulunk itt. A Krafft szentségtartója úgy szárnyal a magasba, mint egy remek óda, melyet nem a pályadíj ingere, hanem a költő legmelegebb ihlete fakasztott. Távol vagyok tőle, hogy Nürnberg leírását adjam, ez könyvek feladata; én csak azt mondhatom, hogy legjobban őrizte meg a 15—16-dik század városainak jellegét úgy épületeiben, mint egyéb,