Herman Ottó: Úti rajzok és természeti képek / sajtó alá rendezte Révy Ferencz. Budapest, Méhner Vilmos, [1894]. / Sz.Zs. 1477
Adriai képek. - IV. Siesta Zárában
— 16 — nált, mint a mennyit kellett, a feleslegeset azután mind ide hordatta. A fej nagyságú darabtól a háznagyságú sziklatömbig minden nagyságú kő hever itt, formátlanul és valóban úgy, mintha valami hatalom csak úgy odahányta volna. A hatást még fokozta az ellentét, mert hiszen az imént jártuk az erdőt. A valóságos sziklatengerben kanyarog azután a valóban mesterséges, pompás út, sürün kígyózva, úgy, hogy az egyik kanyargóról a másikra követ lehet dobni, de madár legyen az, a ki bár egy kanyargót is elvágna. IV. Siesta Zárában. „Siestát", édes pihenőt kellett tartani egy hoszszú, nehéz út után, mely oly mértékben kérgesítette meg a lábam bőrét, a mily mértékben koptatta a ráhúzott „állami — tulajdon" fontostalpát. De már az úgy van, hogy a furcsa lény az ember — mindent megszokik : a restséget, a fáradozást, a jólétet, a nyomort, sőt még a fájdalmat — testit, lelkit — is. De még meg is szereti ezeket mind! A fáradozás, nyomor, lelki-testi fájdalom megszokásához, szeretetéhez erős lélek kell, főképen az utóbbiakhoz Kell a lemondásnak az a neme, mely nemes, sőt hősi, s rendesen az emberszeretet egy magasztos fokához vezet, ahoz, mely semmi önzést nem ismer, mely megfeledkezik önmagáról s úgy cselekszik, mintha mind azt a gonoszat, a mivel ember — világ illette, az önfeláldozásig menő emberszeretettel akarmi viszonozni. Fájdalmasan édes siestája ez a léleknek, törött reményekből megalkotott nyugvás . . . No, de úgy beszélek én, mintha erről a nyugvásról akarnék beszélni, pedig csak elragadtattam magamat — — igazán. Csak azt akartam mondani:
