Herman Ottó: Úti rajzok és természeti képek / sajtó alá rendezte Révy Ferencz. Budapest, Méhner Vilmos, [1894]. / Sz.Zs. 1477

Az én édes anyám

— 115 — azoknak a szegény leányoknak is czipő, kendő kell, már meztelenül kell vesznünk ! — Lányok, gyújtsátok meg a gyertyát! — szólt az öreg, mert jól tudta, hogy ekkor rögtön vége szakad a sopánkodásnak. Járta is rögtön a lenfonás, — az t. i. még „akkoron" volt, a mikor a jó anya a leány születése perczétől fogva szálanként gyűjtögette a kelengyét; a mai monogrammos, henczegve-kiállitásos, pamutvilágban ez már nem illenék. A lányok kötöttek, az öreg olvasott; én meg kisompolyogtam a konyhába a Samunak „segíteni" ; ő hasogatta, én meg rakosgattam a gyujtófát; elbeszélte nekem a Bátor lovunk minden tudományát, meg azt is, hogy Csókáson éjféltájban sárkánycsikó röpül, nyerít a levegőben, meg azt is, hogy egy marék dohányért elvisz szénáért. . . Hát azután részben azon járt az eszem, hogy is tesz avval a dohánynyal; no meg azon, hogyan jutok az ágyba — a naposingben; a hálóingtől rettenelesen fáztam. Következett a lefekvés. Mikor apámuram eloltotta a gyertyát, anyám az ágyban fekve elénekelt a lányokkal egy zsoltárt — — csönd lett. De csak elkezdte megint: — Lányaim, váltott-e az a gyerek inget? Hát nem tudták. Nyomban fölkelt s jött. Én persze már javában pitykéztem a Jóska pajtással, ha épen nem hevertem a szénás szekér tetején. Bizony kiszedett, bizony megszidott; de mikor megfordult, hát megint csak az a jóságos mosoly ült az ajkán. Gyerek ne csoszogj, nem tudsz szebben ülni, járni! Mindig korholt, mindig nevelt és váltig szeretett. 9*