Herman Ottó: Úti rajzok és természeti képek / sajtó alá rendezte Révy Ferencz. Budapest, Méhner Vilmos, [1894]. / Sz.Zs. 1477

A diphteritis.

— 104 -Tudom, hogy sokan szeretnék tudni: hol van az az én fürdőm ? Nem „enyém" az oly értelemben, mint királyé egy ország, koldusé a koldustarisznya — fénynyel járó önkény, nyomorral járó tehetetlenség — —; mert noha az örök természet törvényes kifolyása vagyok s így e földön életem minden föltételével együtt természetes jogom, jussom: e föld egy parányi porszemét sem mondhatom tulajdonomnak — a társadalom rideg anyagisága közepette csak tűrt lény vagyok, kinek a bőségből csak morzsa jut, a földből — majdan — egy talpalatnyi hely, hol elenyészhet ; de mégis enyém, mert én tudok élni vele s mi több — beérem vele. Megmondom mi az, hol van ? O az, az Alföld végtelen rónája! Hozzá menekülök én, köszöntöm a szélek hatalmas tölgyeiben, ligeteiben. S mit szégyelném bevallani, hogy ráunva a társadalomra, mint hű barátot úgy ölelem meg az első tölgyet, a mely utamban áll. Ez már engesztel: itt nincs hazugság! Beborít a róna ege, — ez sem hazudik. A róna tündére játszi kedvében ködbe foszló képekkel mulattat, — ez nem tettetés. S ha nekem vág a róna förgetege: ez nem színlelt harag; elemi erővel vágtat az végig, eltipor mindent, a mi hitvány, korhadt; kipróbálja az erőset, az épet — — ha meghagy, nem osztott kegyelmeket. Már fürdöm, már gyógyulok ! Tovább! — Elér a rónán a harangsző s épen előttem hal meg; de előbb végső rezgésével, másfelé tereli a lélek vágyát: látlak már ti szalmafödeles otthonok, látlak és köszöntlek szívem legmélyéből. Elérem a falut s már fürdők is. — Nini, a bácsi! — hangzik felém az öröm s az a czím, a melyet a gyermekvilágban szereztem: gyermekszájból jön, nem a hizelgés osztogatja. Aztán betérek s még le sem ráztam az út porát, már apró vendégeim vannak.