Hanvay Zoltán: Az angol vizsla és ezzel összekötve a fajbeli tiszta tenyésztés / írta Kynophil. Budapest, Eggenberger, 1883. / Sz.Zs. 1482

VII. Mi történt a vaddal és a vizslával 1848 után?

— 54 — tanúlni, hanem mivel az angol ezt tőle czéltudatosan nem kivánja, fölismervén azon veszélyt, mely a vizslára nézve ép az apportiroztatás által a vadászok 9/

1

0 részénél okvetlen bekövetkezik. S az angol ezzel bebizonyította, hogy ő mint practicus, mennyire különbözik a theoriákon lovagoló, különbül igen tiszteletreméltó némettől. Az angol csinált magának arab vérből versenylovat, carossiert, vadászlovat, ponnyt, hanem nem amúgy czéltalanul a világba, hanem valamennyiből constans fajt. így vanő a vizslájával is. O ebben is nem azt kereste, hogy az minden legyen, de hogy árra, mire való, tökéletesen alkalmassá váljék. S ezt el is érte. Az apporteirozás, illetve a vadász féktelen tüze, mely erre a vizslát csaknem még a dördülés előtt hajtja, azon pont, melyen még a tunyavérü német vizsla legtöbbje is elromlik. Az erre való alkalmat az angol azzal kerüli el, hogy inkább egyáltalán nem apportiroztat vizslájával, hanem alkotott magának erre egy külön fajt: a ítetrievert. Könnyű neki, mondják — van neki módja hozzá — de nálunk nem tarthatunk minden actióra külön ebet. Jól van, ez igaz. De ha Németország versenyeinek első dijait elvitt ebei ápporteirozhatnak angol létökre, ha továbbá, hogy többet ne említsek, Angliában »T i d d i n g s« telivér szukapointer, mely tömérdek első díjat nyert, s most nagy pénzen Olaszországba ment, classicusan csinálja ezt; ha Mr. Lewis Clement hirdet »retrieving pointer and setter«-eket: akkor fölösleges a szélmalmok ellen tovább küzdenünk. Apportiroztass angol vizsláddal, de soha addig, mig az teljesen nem megbiz-