Hanvay Zoltán: Az angol vizsla és ezzel összekötve a fajbeli tiszta tenyésztés / írta Kynophil. Budapest, Eggenberger, 1883. / Sz.Zs. 1482

III. A vadjelzés ösztöne

30 A farkas, mely némelyek szerint a kutyák őse (? közlő) prédájára így vadászik, jóllehet, hogy ha az túlsebes, természeti ravaszsága által kitanítva, lesbe fekszik a váltón, hogy midőn áldozata közel jön, leránthassa azt. A róka, mely mások szerint az ebek őse (?) már inkább követ macskataktikát. Innen származhatott a fennebbi elmélet. Én a mondó vagyok, hogy ha a vad megállása csakugyan ama nem méltatott jelezés lenne; úgy azt — legalább mint fejletlen ösztönt — valamennyi ebfaj örökölte volna, mivel az már nem vonható többé kétségbe, hogy valamennyi ebfaj egy közös törzsre vezethető vissza, habár a véletlen és az égalj (és az emberi cnltnrtenyésztés. Közlő) különböző válfajokat csinált belőle. Elég alappal föltehető az, hogy a domesticátió egyenlő körülmény között körülbelől egyenlő befolyást is gyakorolt minden ebre és még sincs arra példánk, hogy valamely ebfaj eredeti ösztönénél fogva, kiszámított módon a jelzést hosszasabban gyakorolta volna, mint a másik. Míg ez egyszerre csak föltűnt ott és akkor, a hol és a midőn az embernek vadászati czéljaira nézve szüksége volt erre. Régi iróink emlékeznek egy »Setting Spaniel«-ről, mely a lőfegyverek feltalálása előtt a röpülő vadnak hálóban való fogásánál használtatott s mely a vadhoz közeledvén, arra taníttatott, hogy a vad könnyebb beboríthatásának czéljából lehasaljon. Általánosan ismeretes már azon körülmény, hogy szerzett, illetve betanúlt sajátságok oly mély benyomást gyakorolnak az egyedre, hogy ez képessé válik azokat az utódokra átörökítni. így történhetett ez a vadszimat vételénél való lehasalással is elannyira, hogy ez az utódoknál a velük született vonás színét viselte már.