Fónagy József: A vizsla idomítása , függeléke a beteg ebek gyógykezelése / Budapest, Athenaeum, 1893. / Sz.Zs. 1480

A vizsla bevezetése

44 Fónagy : A vizslaidomítás. nyomorult« stb. Caró azután */

2 óra múlva visszajött; nyelve a térdénél csüngött, de nem jött ám a gazdája közelébe, csak lőtávolságon kivül maradt biz az, és akkor kezdődött aztán, nagy mulatságomra (hangosan) »Carókám gyere ide«, (halkan) »Egyen meg a fene!« Caró végre nagy nehezen előjött; a gazdája megfogta szegénynek a gallérját és kezdődött a csihe-puhé! Persze ezt nekünk végig kellett szenvednünk. Ilyen és ehhez hasonló jeleneteket sokszor láttam! Azért áll ez a tétel: minden rossz kutyának a még rosszabb tulajdonosa az oka! Nincsen kinosabb, mint lármázó vadászszal, ki ebére folyton kiabál, vadászni, és mindennek az az oka, hogy legnagyobb része a vadászoknak a jó kutya legfőbb feladatául azt tűzi ki, hogy az csak jól apportirozzon. A többi mind semmi! Az ilyen vadászokat őszintén lehet sajnálni. Ezek valóban csak nevetséges és egyben szánalmas alakjai a vizslászoknak. Kétségtelen, igen kellemes és szép, de meg hasznos dolog is, ha vizslánk jól apportiroz; de semmi körülmény között sem ez az első követelmény a vizslával szemben. Amely vizslától csak apportirozást követelünk, az többnyire megszaladja a vadat. Mikor válik nálunk szokássá, hogy kizárjuk a vadászatokról az olyan vizslatulajdonost, a kinek ebe a vadat űzi és kergeti? Hogy ebünk tökéletes legyen mint vizsla, s mégis birjunk benne retrivert is, — igen vigyázzunk az aportiroztatásnál; ha ebünk teljesen készen van minden tudományával, amit vizslától követelhetünk, kezdjük az apportiroztatást, de csak szárnyas vadra! Nyulat soha sem szabad apportiroztatnunk, sot lelövés után a vizslát hozzá sem igen szabad ereszte-