Egervári Gyula (szerk.): Vadászati ügyekben hozott Kormány-rendeletek, határozatok, döntvények és szakvélemények gyűjteménye 2. rész. / Budapest, Károlyi György, 1897. / Sz.Zs. 1444/2

II. Az erdő-, mező- és vadőrökről. – Vasúti őrök fegyvertartása. – Erdőőri szakiskolák növendékeinek vadászati adómentessége. – Vadőri vizsga

— 44 — baromfiak által okozott károk bármily mérvű elszaporodása nem képez elég nyomós okot arra nézve, hogy a mezőőröknek puskával való ellátása engedélyezhető legyen. A mezőőrök szolgálatuk közben ebet magukkal nem vihetnek.*) A m. kir. földmivelésügyi miniszter 1896. évi 57214. számú határozata, N. vármegye közönségéhez. — A vármegye alispánjának felterjesztésére értesítem a közönséget, hogy azon javaslatát, miszerint a mezőőrök ebeket tarthassanak s azokat szolgálatuk közben magukkal vihessék, a belügyminiszter úrral egyetértőleg el*) Hazánknak egyes, különösen dunántuli vidékein, szokásban volt az, hogy a mezőőrök kutyával járták a határt. Ezt a rosz szokást csodálatos türelemmel nézték el a vadászati érdekeltek és a hatóságok, sőt végül egyik dunántuli törvényhatóság formaszlítícg is akkreditálni akarta ezt a gyakorlatot. Az eset ugy merült föl, hogy á c'sendőrök látva ezen gyakorlatnak szabályellenes és a vadászatra káros voltát, följelentették a kutyával járó mezőőröket. A vármegyei hatóság nem vélte ezt a szokást megszüntetendőnek s annak fentartása érdekében a földmivelési kormányhoz fölterjesztéssel élt. A fölterjesztésben előadta, miszerint igaz ugyan, hogy az 1883. évi XX. t.-czikk 16-ik szakasza kifejezetten csak a nyájőröknek engedi meg a kutyák mezőre vitelét és az 1894. évi XII, t.-cz. sem intézkedik arról, hogy a mezőőrök ily joggal felruháztassanak. Mégis, tekintettel az emberemlékezetet jóval, meghaladó szokásra, mely szerint a mezőőrök mindig kutyákkal jártak; tekintettel továbbá arra, hogy a rejtőző tolvajok kikutatása, bitangságban talált állatok beterelésénél és sok más alkalommal a kutya a mezőőrnek szinte nélkülözhetlen; tekintettel végre arra, hogy a vadászati törvény intencziója szerint a vadállományban a kóbor kutyák által okozható kár megakadályozható, ha a kutyákat kölönczczel látják el: megengedni kérte, hogy a mezőőrök szolgálatuk közben magukkal kutyát is vihessenek a mezőre. Hogy a felhozott indokok egyike sem állhat meg az ilyen hivatalos kóbor kutyák káros voltával szemben: azt minden vadászember tudja; hiszen a vadászközönség eddig sem győzött eleget panaszkodni a mezőn csatangoló kutyák ellen, a melyek agyonzaklatják a vadat, a fészkeket feldúlják, a havadat elpusztítják s általában igen sok kárt tesznek a határban. S váljon van-e valami garanczia arra, hogy a mezőőrök kutyái is nem vetemednének ilyen szerepre? Bizonyára nincs! Nézetünk szerint teljességgel nem volna indokolt, a mezőőröknek alkalmat adni, hogy vadpusztitó szenvedélyüknek még kutyák közreműködésével is áldozhassanak; mert kétségtelen az, hogy a mezőőrrel naphosszat a határban kóborló kutya, már csak a vad örökös nyugtalanitásával és hajszolásával is igen sok kárt tehet a vadállományban, a mit csak fokoz azon körülmény, hogy a mezőőr a határban künnlétekor úgyszólván ellenőrizhetlen. A kutyának kölönczczel való ellátása sem ér semmit sem; mert ha az eb a kölönczöt megszokta, azzal is tudja a vadat hajszolni, a fészkeket feldúlni, a fiavadat elpusztitani, — nem is szólva arról, hogy a kölönczöt le is lehet venni a kutyáról, mikor senki sem látja! Teljesen indokolt tehát, hogy a földmivelésügyi és belügyi minisztériumok az itt közölt rendelet kibocsátásával a szóban levő rosz szokás megszüntetése iránt intézkedtek; — s ha most a vadászati érdekeltek is utána fognak járni ezen üdvös rendelet foganatosításának, ugy rövid idő alatt igen sok vadpusztitó fog eltűnni a mezőről. Szeri.