Diezel - Mika Károly (szerk. ford.): Az apróvad vadászata. Budapest, 1899. / Sz.Zs. 1418

A vadászebek

4.72 A vizsla Akárhány vizsla van, melynek tüzes temperamentumán az idomítónak a fáradsága hajótörést szenved, kivált ha nem egész fiatalon kerül kezébe. Erre vonatkozólag igen érdekes eset a következő: Egy alkalommal olyan vizslára akadtam, a melyik feltűnő magasan ós gyorsan keresett, az erdőben csaholva hajtott és jól hozott el mindent. A vizsla roppantul megtetszett, különösen szép keresési modoráért s habár gazdája előre kijelentette, hogy nem állja a vadat, s ha igen, akkor is nem jól, megvettem. Azon meggyőződósben voltam, hogy előbbi gazdája, ki hivatására nézve néptanító volt, talán ebbe is vert bele némi engedelmességet, mit folytonos gyakorlat által tökéletesbíteni lehet, annál is inkább, mert a vizsla a megkívánható legjobb képességekkel látszott birni. Várakozásomban azonban keservesen csalódtam. Különösen lövésre oly határtalanul tűzbe jött, hogy ennek megtörésén minden fáradságom meghiusult. Emlékezetes marad különösen első fellépte. Hogy minden lehető módon türelemre ós nyugalomra szoktassam és semmi alkalmat el ne mulaszszak ezen dühönczczel szemben, kivittem a lövöldébe* Miután nem biztam benne, elővigyázatból megkötöttem. A mint az első lövés eldördült, a vizsla felugrott s olyant rántott a pórázon, hogy a nyakló karikája azonnal kiszakadt s kirohant a czéltáblához, ós még mielőtt a mutató odaért volna, leszakította a czéltáblát s úgy rázta, akár nyúl vagy róka került volna a fogai közé. Elképzelhető, hogy milyen hahotát idézett elő ezen különös fellépése; bármily kevés okom volt új szerzeményemnek ezen kihágásán örülni, én sem tudtam kaczagás nélkül megállani. De azt tisztán láttam, hogy minő örvendetes kilátásaim vannak a jövőre nézve s a javítás reménye mélyen csökkent. A mit legkevésbbó hittem elérhetni vele, az legelébb sikerült, t. i. a mi hihetetlennek látszott, a nyúlhajszolásról való leszoktatás; ellenben a kitartó állásra nem voltam képes rászoktatni, minek oka különben csakis a végtelen nagy lövéshév volt. Miután nagyon messzire keresett, igen sokáig kellett volna várnia, míg hozzájöttem; egy darabig várt is, hanem alig jutottam oly közel, hogy már lőni lehetett volna, akkor már minden parancs nélkül, mint egy fúria ugrott az előtte levő vadra, akár volt puska a kezemben, akár nem. Egy évi kinlódás után, feladva minden reményt, hogy a példátlan lövéshevét fékezhessem, habár voltak rám nézve előnyös tulajdonságai, túladtam rajta. Ebben siettetett egy körvadászaton kifejtett viselkedésével. Az amúgy is nagy szenvedólyessége ezen a vadászaton, a hajtók lármájától ós a gyakori lövések folytán, továbbá az által, hogy több más ebet látott, szabály ellenére, a körben sebzett nyulakat kergetni, oly őrületté fajult, hogy nemcsak kétszer húzta ki a fejét az erős nyaklóból, hogy szabaduljon, hanem azt a felnőtt ós erős fiút, a ki vezette, hasra rántotta s csak úgy von* A lövésfélő vizslánál a lövöldében való folytonos lövöldözés többnyire nem használ ; többet ér ennél, ha egy pár száz lépés távolban sétálunk vele fel s alá.