Diezel - Mika Károly (szerk. ford.): Az apróvad vadászata. Budapest, 1899. / Sz.Zs. 1418

A vadászebek

4.70 A vizsla és oly hosszasan hajtani nem képesek mint a kopók, tehát egyik területről a másikra nem is mennek át. Hátrányok, hogy nagy hóban nem használhatók ós az által, hogy sokat használják hajtásra, a kotorókban való munkához kedvüket veszítik. Igen nagy kiterjedésű pagonyokban, hol a napi vadászat több órát vesz igénybe, tartalékul egy vagy több pár füzérkopóra van szükség, hogy az elfáradt füzért felváltani lehessen. Ilyen vadászterületeken időnyerés czéljából egy vadászlegény körüljárja a meghajtandó területeket, hogy a hajnalban bevonult vad, fővad vagy apróvad forgóját megállapítsa, hogy mihelyt a puskások a legnagyobb csendben elfoglalták állásaikat, az ebvezető ott az ebeket kiereszsze, s esetleg maga is bemenjen a hajtásba. Az ilyen eljárás egyszerű róka- vagy nyiílvadászatnál sem fölösleges, mert a rókavadászat haj tokkal gyakran azért nem sikerül, mert a hajtók felállításánál okozott zaj már elégséges, hogy a szemfüles róka biztonságba hozza bundáját, még mielőtt a puskások felállottak volna. Azon időben, mikor a vadászok mestere: Diezel »Az apróvad vadászata« czímű ezen munkáját kiadta, a vizslával való kajtoltatást sokkal nagyobb mérvben űzték Németországban, mint jelenleg; ennek oka abban keresendő, hogy a pagonyok nagyok voltak, tehát a vadhoz nehezebben lehetett hozzáférni s így szükséges volt, hogy a vadászszemélyzet, a vadászattulajdonosok és a vendégek is vizsláikat kajtoltassák. Ennek folytán ezek egészen jól hasznavehető segédekké váltak, mert gazdájuktól nem távoztak messzire a sűrűben s csaholásukkal jelezték, hogy vadat zavartak fel. így teljes joggal állíthatta Diezel: »Hogy a vizslával nem hasonlítható össze egyetlen eb se, mert ez nyugodt, mondhatni meggondolt kereséshez szokva, gazdájától soha sem távozik meszszire.« De viszont, óva azokat, kik ebeiket igen korán kezdik kajtolásra használni, alább ezt mondja: »Láttam olyan vizslákat, melyek olyannyira megszokták a kajtolást és ez annyira szenvedélyükké vált, hogy ha már messziről meglátták az erdőt, alig lehetett velők bírni s oda érve, oly szenvedélylyel és kitartóan hajtottak, hogy fél, sőt egy egész' óráig sem kerültek elő. Az ilyen elfajult szelekóla csélcsapok természetesen nem lehetnek irányadók, mert ezek csakis a helytelen idomítás ós észszerűtlen vezetés folytán váltak ilyenekké. A jól bevezetett vizsla az erdőben épen oly engedelmes kell hogy legyen, mint a mezőn, hol vezetője folyton szemmel tarthatja.« A kajtászebekről szóló eme eszmefuttatás alkalmából Schmiedeberg egész őszintén azt mondja: Annak daczára, hogy megöregedtem s megőszültem, még sem tudtam azon titok nyitját megtalálni, miként lehet egy vizslát lehető rövid idő alatt arra tanítani, hogy az akárkivel, ki pórázra veszi, az erdőben keressen, anélkül, hogy mihelyt eleresztik, gazdájához ne térjen vissza. Azért mondom titoknak, mivel a legszokásosabb és legkönnyebb módot a czél elérésére, t. i. a visszatérő ebet mindannyiszor megverni, nem vette be a természetem, mert jobb érzésem fellázad minden igazságtalanságra s minden meg nem érdemelt méltatlanságra. Mi lehet az más, mint méltatlanság, ha a