Diezel - Mika Károly (szerk. ford.): Az apróvad vadászata. Budapest, 1899. / Sz.Zs. 1418
A közönséges sárszalonka
584 A közönséges séirszalonkci Es most áttérhetünk a sárszalonka természatrajzának azon sokat vitatott pontjára, vájjon miként hozza létre az ismert bégető hangot. Midőn a sárszalonkának ezen meglehetősen éles hangja — napközben vagy este — a levegőben hallható, ez biztos jele annak, hogy azon a helyen költeni akar, vagy már fészke van. A hang, melyet a levegőben hallat, két szakaszból áll, melynek az első felét nyilván a torkával idézi elő. Ami azonban a második részét illeti, a könyv szerzője ismételt és figyelmes észleletek alapján arra a meggyőződésre jutott, hogy a sárszalonka hímje ezen hangot nem a torkával, hanem szárnycsattogásával idézi elő. Ezen állításra főként azon körülmény készteti, hogy először más madarak is, például a sólyomfélék, ha a magasból a zsákmányra lecsapnak, vagy a róczék beszálláskor, szárnyukkal bizonyos zúgást hoznak létre, melyet a sárszalonka bégetésóvel lehetne összehasonlítani; másodszor, mert a sárszalonka bégető hangját csakis akkor hallotta, midőn ez a levegőből majdnem merőlegesen, végtelen gyors szárnymozgatással lecsapott. Egy teljesen szavahihető egyén többször észlelte, hogy a sárszalonka a leereszkedés pillanatában csak az egyik szárnyát mozgatja, míg a másikat szorosan a testéhez szorítja. Ezen állítást azért nem hiheti el szerző, mert valamennyi madár, melyet alkalma volt látni, mindkét szárnyát mozgatta. A hím sárszalonka gyors, rezgő szárnymozgatása, míg a-nőstény a fű között ülve »dükki! dükki!« hangját hallatja, a természet olyan játéka, milyent a sárgásfejű réti hója hímjénél is tapasztalunk a párzáskor, de csakis a párzás idején, midőn a magasban ide-oda forogva, sajátságos, egészen szokatlan hangokat hallat. Azon állítás igazolására, hogy a bégető hangot torkával hozza létre azon tapasztalati tényt hozzák fel, hogy párzás idején az összes madarak szokatlan test- és szárny mozgatásokat végeznek s egyúttal sajátságos, dürgő hangot hallatnak, mely természetesen a siket- és nyirfajdnál a legfeltűnőbb. A sárszalonka hímjének hangja — az utóbbi nézet követői szerint — sokkal erosebb, áthatóbb, ós sokkal messzebbre hallható, semhogy ezt csakis szcirnymozgatásával hozhatná létre. Végre, azt is mondják, hogy rendkívülinek is látszik, hogy míg a nőstény, a földön ülve, dürgő hangot hallat, addig a hím a levegőben, teljesen néma marad. Steinbrenner erre vonatkozólag a következő nézetét közli: »A sárszalonka bégetósszerű hangját illetőleg a szakférfiak véleménye főleg abban tér el, hogy egy része ennek eredetét az evezőtollak zümmögő rezgéséből származtatja, míg más része ezen nézettel szemben azt állítja, hogy az ily módon előidézett hangot lehetetlen oly nagy távolságból meghallani, tehát azt állítják, hogy a torkával hozza létre. Ezen nézeteltérésből kifolyólag? de még inkább e munka szerzőjének barátságos felszólítására, mindazon indokokat, melyek ezen, még el nem döntött, kérdésre vonatkoznak, a lehető leggondosabban megvizsgáltam, és arra a következtetésre jutottam, melyet,
