Diezel - Mika Károly (szerk. ford.): Az apróvad vadászata. Budapest, 1899. / Sz.Zs. 1418

Az erdei szalonka

Természetrajz 543 Habár nem kételkedünk a fenti észleletek pontosságában, azért az észleletekből levont következtetést még sem fogadhatjuk el feltétlenül helyesnek. Ismeretes tény, hogy összes állati szervezeteknél, különösen, ha természetes állapotban élnek, néha a legsúlyosabb sebek is, ha nem feltétlenül halálosak, maguktól, a szervek újító ereje által igen gyorsan gyógyulnak, mennyiben ez a fájdalomérzet készteti a beteg egyedet, hogy a sérült testrészét lehetőleg kímélje, mi bizonyos mértékig a gyógyulás első feltétele. Ez különösen a sérült végtagoknál feltűnő, melyeket az állat, már a testének alkotásánál fogva, a sebesülés módj 3j 6S £1 fájdalom foka szerint, többé-kevésbbé törzséhez húz. A madarak, nem véve ki azokat sem, melyeknek hosszú lábszáraik vannak, fájó vagy fáradt lábukat hasukhoz, illetve mellűkhez húzzák, úgy hogy az alig látható. Ha már most a madár lába oly módon sérült meg, hogy vérzik, akkor a sérült rószszel érintkező pihetollak összevéresednek, a sebhez tapadnak s a vér megalvadásával annyira összeragadnak, hogy ha a madár a lábát elmozdítja, különösen vedlés idején, kiszakadnak és a seben képződött varon maradnak. Amit kezdetben a sebből kifolyó vér idézett elő, azt később a folyton kiszivárgó nyirk okozza, s így azután megtörténhetik, hogy a gyógyuló seb — mint ezt egy örves galambnál észleltem — a pihe tollak, aludt vér és megszáradt nyirk elegyébe egészen be van ágyazva. Miután az említett örves galamb hasának azon részén, melyhez a sebesült lábát szorította, a toll egyrésze hiányzott és a megmaradottak véresek voltak, nem lehet kétség a fölött, hogy a leirt tolltapasz a leirt módon, tehát véletlenül képződött. A sebzett lábú szalonka is természetesen felhúzza a lábát; miért ne lenne tehát lehetséges, hogy ennél is a tollak tapadjanak a sebhez, melyek a vérzést csillapítva a gyógyulást elősegítik ? Miért ne lenne lehetséges, hogy az ilyen sebesült szalonka nehézkes járása alkalmával száraz fűszálak tapadjanak a sebhez, melyek a gyógyulást elősegítik? Én ezen érdekes és már annyiszor megvitatott kérdés megfejtését ebben találom. Az erdei szalonka táplálékát főleg rovarok és ezek álczái, földigiliszta, csigák, mindenféle kukaczok s különösen apró ganéj bogarak képezik. Tavaszszal, a szükség idején, midőn az állati élet alig kezd ébredni, kénytelen félig elrothadt fűvel és gyökerekkel tengetni életét, melyeket a félig kiengedett földből, mocsarakból és pocsótákból húzogat ki. A dürgés, az út fáradalmai és főkép a sovány táplálék okozzák, hogy a szalonkák tavaszszal gyakran oly soványok! Hogy táplálékhoz jusson, csőrét oly helyeken szúrja a földbe, hol ez elég puha, itt körben forogva zümmögő, halk korrogó hangot hallat, mely a férgeket megzavarja. Ezen müvelet alkalmával különösen kiálló szemeinek veszi nagy hasznát, mennyiben a kibújó férget azonnal meglátja, ha hosszú, elvágja s darabonkint lenyeli. Ezen állítás, a több mint ötven év előtt elhalt Slevorjt főerdésztől származik, ki korának egyik legfigyelmesebb természetbúvára volt és én azt