Diezel - Mika Károly (szerk. ford.): Az apróvad vadászata. Budapest, 1899. / Sz.Zs. 1418

A fogoly

464 A fogoly talán nem is gondoltak arra, hogy a táplálék szintén befolyással lehet ezen jelenség létrejövetelére.« A »Wilcl und Hund« 1898. évi 5. számában André Nissen, dán alkonzul Dél-Oroszországból, a Don mellékéről a vándorfoglyokra vonatkozó észleleteit igen érdekesen irja le s leirása hivatva van egyes jelenségeknek megvilágosítására. »Az iskolában azt tanultam, hogy a foglyok állandó madarak, szülőhelyüket nem hagyják el és ott telelnek, hol egész nyáron tartózkodtak. Ez nyugaton, hol a rendszeresen kezelt vadászterületeken a vadat télen át gondozzák és etetik, így is van. Itt azonban, Oroszország déli részeiben, máskép áll a dolog. Itt is volnának egyének, kik a vadat télen óvnák, csakhogy télen a foglyok egyszerűen eltűnnek, egyetlen egy se látható! Régebben, midőn Odessában tartózkodtam, ós őszszel alkalmam volt Bessarábiában, Podoliában ós a chersoni kormányzóságban vadászni, akárhány olyan helyet ismertem, hol a fogoly nagy számban volt található és ahonnan mindig gazdag zsákmánynyal tértem haza, míg ha télen ezen helyeken nyúlra vagy farkasra vadásztam, sohase láttam egyetlen foglyot se. Akkor ezt a véletlennek és annak a körülménynek tulajdonítottam, hogy a foglyok tél idején nagyobb területeken szoktak kóborolni. Csak midőn a Don mellé Rostoífba kerültem, jöttem tisztába a dologgal. Október elején délután 5 órakor egyik vadász ismerősöm ezen szavakkal lépett be hozzám: »Nem jön-e el velem foglyászni?« Alig hittem füleimnek s gyanakvólag néztem reá, vájjon az ebéd ártott-e meg neki, vagy engem akar bolonddá tartani — mert naplemente előtt félórával foglyászni indulni, mondhatom, különösnek tünt fel előttem. Miután ismerősöm teljesen komoly maradt s vadászfelszereléséből csakis azt következtethettem, hogy mégis lehet valami a dologban, érdeklődni kezdettem. Arra a kérdésemre, hogy tulaj donképen hová akar menni, hisz egy félóra múlva teljes sötét van, holott annyi idő alatt nem is juthatni alkalmas terepre, nem is szólva arról, hogy én itt még soha se láttam foglyot. — »Mindjárt itt a közelben, a katonai lövölde melletti mezőre« — volt a felelet. A dolog még talány szerű bbnek kezdett feltűnni, mert a jelzett hely lakásomtól alig volt 10 percznyi távolságra s azonkívül puszta kopár terület volt s a hazatérő csordák még az utolsó fűszálat is letaposták rajta. Ismerősöm látva tétovázásomat és bámulatomat, felvilágosított, hogy naplementekor északról délre nagy sereg foglyok szoktak ezen hely fölött átvonulni s miután igen alacsonyan repülnek, könnyen lőhetők. Ez aztán víz volt a malmomra s nem telt 10 perez bele, már a jelzett helyen voltam, hol már több vadász egész raj vonalat képezett, várva a vonuló foglyokat. Alig közeledett a nap a horizonthoz, már láttam messze észak felől egy csapat foglyot egyenesen felénk húzni s midőn közelünkbe érve, szomszédaimmal közibük lőttünk, 6 darab esett ki a csapatból. Mindennek daczára nem voltam képes addig elhinni, hogy valóban foglyok, míg az elsőt vizslám el nem hozta s kezembe nem vettem. A fegyverropogás után pár pillanatra ismét új csapat jött; egyik csapat követte a másikat s ha a lövöldözés folytán oldalt el is