Diezel - Mika Károly (szerk. ford.): Az apróvad vadászata. Budapest, 1899. / Sz.Zs. 1418
A vadászebek
Fajtajellegek 13 nek, miáltal a vizslaidomítás jórésze elesett. A kisebb ragadozók megölésére szintén ezen ebeket használták; a rókát lőni vagy pusztítani, Angliában természetesen dögvadászatnak tekintik. Hogy azonban mindezek daczára az angol ebek nem veszítették el a képességet a sokoldalúságra, bizonyítja az, hogy ha az angol vizsla egészen fiatal korában kerül a megfelelő idomítás alá, szintén beválik. Ezen körülmény azonban még nem áll arányban a hivatásszerű vadászok és erdészek szükségletével, kiknek a könnyebben idomítható német vizsla előnyösebb. Ez az oka aztán, hogy az eddig kultivált előszeretet az angol vizsla iránt jelentékenyen csökkent s ma már angol vizsglát csak azok tartanak, kiknek nagy kiterjedésű mezei, illetve fogoly vadászataik vannak. Miután a szép külső formával nem mindig jár karöltve a vadászati használhatóság is, az ebkiállításokkal egyidejűleg a mezei versenyeket is életbe léptették. Ezeknek kezdetben az volt a czéljuk, hogy az ebek természetes hajlamát, keresés modorát, a szaglás finomságát, állását és temperamentumát, melyektől az idomítási képesség nagyban függ, elbirálják. Ez magában elég is a tenyésztőnek, de nem elég a gyakorlati vadásznak, ki a versenyen a vizsla vadászati tevékenységét akarja látni s eszerint tenyészteni. E czélból az úgynevezett használati eb-versenyeket irták ki, melyeken a versenyző ebek az elveszett vadnak nehezebb körülmények közötti megkeresésében és elhozásban való jártasságukat, szijjon vagy szabadon hideg nyomon való csapázó képességüket, a dermedtre csaholásban vagy dermedtre vezetésben való ügyességüket, a ragadozókkal szemben mutatott bátorságukat, pórázon vezethetőségüket, hajtóvadászaton nyugodt magatartásukat, végre vizben és erdőben a kajtolást (stőbern) kell bemutatniok. Az ilyen versenyeken tünt ki a legjobban, hogy milyen nehezen tudott a legtöbb idomító az angol vizslával boldogulni, mert mig a német vizslák évről-évre növekedő számban jelentek meg a czölöpnél s a kívánalmaknak többé-kevésbbé jól meg is feleltek, addig az angolok közül alig egy-egy került ilyen versenyre, és végleges elmaradásuk senkiben sem keltett sajnálkozást. A használati ebversenyeken kitűnt, hogy a gondosan és észszerűen tenyésztett vizslákkal érték el a legjobb eredményt, tehát az egyleteknek okszerű és tiszta tenyésztés utáni törekvése épen ugy nem veszett kárba, mint a sok pénz és idő, melyet e czélra áldoztak. Ki tehát még ma is amellett van, hogy a versenyekre nem tiszta származású ebek is bocsáthatók, hasonlít a vakhoz, ki a szinekről beszél. Különben az ilyen hangok is mindinkább ritkulnak; Németországban ma már a hivatásszerű vadászok közül is sokan tartanak s visznek versenyekre tiszta vérű vizslákat, mert azon régi jó idők már elmultak, mikor a vizslakölykeket ingyen kellett elajándékozni vagy vizbe kellett dobni; ma a tiszta fajú vizslakölyöknek a külföldön ára van s talán ebből magyarázható, hogy nálunk is a hivatásszerű vadászok egyrésze még mindig idegenkedik a pedigrés ebektől. Az egyletek igen sokat tehetnének ezen idegenkedés megszüntetésére. Nálunk is már ideje volna, hogy egy vizslászati vagy hasonló egyesület alakuljon, czélul tűzve ki elhanyagolt vizslatenyésztésünk javítását, illetve annak a kor kivánalmainak megfelelő nivóra való emelését.
