Diezel - Mika Károly (szerk. ford.): Az apróvad vadászata. Budapest, 1899. / Sz.Zs. 1418
A vadászebek
4.92 A vizsla szerint telivér setter-törzsből származott. Ezen nézet később annál is inkább erősbödött, mert nem hihető, hogy egy oly felvilágosodott tenyésztő, mint a milyen a herczeg volt, tisztavérű ebeihez nem vadászeb-vért kevert volna. Az említett szuka utódai csakhamar oly hírnévre tettek szert, hogy a Gordon jelzőt kapták, mit sajnos, nemsokára az összes többi fekete setterekre is átvittek. Csak 10 óv előtt állott be ebben változás, mikor a törzskönyvek ismeretesek lettek, s azóta Angliában csak a »feket-vörös setter« elnevezés használatos; kivételt képeznek azok, melyek törzsfája Gordon Castle-ig nyúlik vissza. Hogy a szőrszínezetében mennyire tértek el a valódi Gordon-setterek a mai skót-ebektől, az árverési feljegyzésekből kitűnik. Azon alkalommal eladtak u. i. egy fekete-vöröset, egy feketefehér és vöröset, egy feketét, hat fekete-fehéret és egy vörős-fehéret, Midőn két évvel a herczeg halála után Laverack Gordon Castle-ben a kennelt megnézte, csak két fekete-vörös példányt talált, a többi mind háromszínű, fekete-fehér és vörös volt. A tisztán fekete-vörösek csakis a kiállítások életbeléptetésével váltak divatosokká. A fajtajellegek a következők : 1. Fej: valamivel nagyobb, mint az angol setteró. 2. Szemek: feketék, ópúgy a száj nyákhártyája is. 3. Piszlék: szintén. 4. Orr: az orrlikak többnyire nem elég nag}^ok. 5. Külalak általában: erősebb, mint az angol setter. 6. Fark: rövidebb mint azé, de egészen olyan alakú. 7. Szőrözet: nem olyan selymes, mint az angol-setternél; a fülein hosszabb. 8. Lábak stb. Kivéve, hogy erősebbek, különben olyanok, mint annál. Németországban igen gyakran azt a nézetet akarták érvényesíteni, hogy az angol vizsláknak nem szükséges a kényszer-idomítás s ezen nézetnek hódolnak nálunk Magyarországon is igen sokan. Ezt csakis az angol vizsláknak hiányos ismerete szülhette. Az angol vizslákat általában, a settereket pedig még inkább jellemzi a tüzes temperamentum, mint a pointereket s mindannyian tüzesebbek, mint bármelyik német vizsla; tehát a kényszeridomítás nemhogy nem fölösleges, hanem a czólból, hogy föltétlen engedelmességre legyenek szoríthatók, az angol vizslák, ha nem is jobban, mindenesetre épen olyan mértékben igénylik a kényszer-idomítást, mint német fajrokonaik. Ezen tévhit abból keletkezett, hogy az angol idomítási módszer magától érthetőleg és természetszerűleg az ottani viszonyoknak megfelelően fejlődött és hogy a használatos műszavak az angol nyelvből vannak átvéve s végre, hogy az angolvadászati írókat nagyon kevesen ismerik s még kevesebben olvassák. Az angol vizsla idomításának módszerét ezen munka egy amerikai iró, álnéven Frank Forester, valódi nevén William Herbert műve egyik fejezetének fordításában mutatja be. Ez a következő okból történt. Az eredeti mű ÉszakAmerika vadászati viszonyait tárgyalja; a módszer lényegében azonos az Angliában alkalmazottal, csakhogy sokkal rövidebben és jellemzőbben tárgyalja, mint az angol irók és végre igen fontos ok az is, hogy ezen jellemzésből kitűnik, miszerint a kényszer-idomítást Amerikában is, mint az ottani viszonyoknak megfelelőt ajánlják.
