Damaszkin Arzén: A mászái fennsíkon / Budapest, [Budapesti Hírlap], 1906. / Sz.Zs. 1423

III. Arusából Uffiumiba. - Kva heri!

I ÁRUSÁBÓL UFFIUMIBA 91 megragadják a lábat s gyakorta a tövis közé buktatják az embert, mert csak nagy erőlködéssel lehet a gúzsból kiszabadulni. Egy mocsaras helyen térdig süppedünk az átázott talajba. Fáradt lábainkat nagy erőltetéssel húzzuk ki a sárból, hogy a következő lépésnél még mélyebben merüljünk bele. Sok vaddisznónyom és túrás látszik mindenfelé. Az összedrótozott Mauser van nálam, mert félek, hogy egy véletlen esésnél egyetlen megbízható fegyverem, a Schönauer is eltörhetik. Egy kis tisztáson, a vízér mellett, egy erős vadkant pillantok meg. Talán még sohasem látott embert, mert dacára, hogy nincsen hatvan lépésnél távolabb, mozdulatlanul bámul reánk, hatalmas agyarai magasan görbülnek bibircses orra felé. Célba akarom venni, de mielőtt irányba kerül, a Mauser könnyen járó ravasza elsül, a kan elugrik és a mélyedésből egész falka nagy és apró disznó iparkodik nagy csörtetéssel utána. Még egyszer odapörkölök, de eredménytelenül. Folytatom az utat azzal a változatossággal, hogy minden eddigi bajhoz még a bosszúság is járul az elszalasztott hatalmas agyarak miatt. Délután két óra tájban egy alacsony bokorhoz érünk, amelytől balkézre magas, ritka ernyősakác-erdő húzódik a völgybe. Az alacsony akácban vagy kétszáz lépésre előttem mozog valami . . . Látócsövemmel egy fekvő zsiráff fejét és nyakát ismerem fel. Oda akarok közeledni, de már észrevett és a bokros oltalmában oly szerencsétlenül kel föl, hogy nem tudok rálőni. A magas akácerdő felé tart ügyetlen vágtában. Nagy távolságra utána lövök a magas fák közé; lövésemre az egész akácos megelevenedik. Mintegy tizennyolc darab zsiráff, amelyeket eddig — mozdulatlanul állván a fatörzsek között, nem vehettem észre, neki iramodik s az előbbivel együtt eltűnnek az erdős völgyben. Mi pedig haladunk tovább lassan, kínlódva, szenvedve. Néha azt hiszem, hog}'' már lehetetlen folytatni! Mély szakadékokon, vízmosásokon haladunk keresztül. Sásos, mocsaras völgyekbe le, ismét magas hegyekre föl. Mindenütt tövises bozót vagy süppedő mocsár. Végre estefelé ismét megpillantjuk nyugat felé a sajátos formájú meredek, sziklás Uffiumi hegyet. Messze Uffiumin túl egy magános hegy kékkelik a szemhatáron. Az irány után csak utam célja, a Gurui vulkán lehet. A magas fensíknak — amelyre most fölértünk — nyugati lejtőjét ritka ernyős-akác fedi, közbe-közbe hatalmas baobab-fákkal; a talajt szép finom fű borítja. Vége hát minden kínnak! Gyorsan haladunk lefelé, hogy a beálló sötétség előtt lehetőleg vizet találjunk, amelynél táborozhatunk. Kedvez a szerencse, mert csakhamar egy nagy, délfelé irányuló réthez érünk. A talaj ugyan száraz, de oly mély fekvésű, hogy botomat a földbe szúrva, onnan víz bugyog fel.