Cserszilvásy Ákos: A vadászat mestere. Önképző gyakorlati útmutatás a vadászat kedvelői számára. Budapest, 1896. / Sz.Zs. 1472

Vizslatanitás

50 ellenmondó a magyar ember egyéb szokásainak. Mert a míg egyfelől azt mondta nagy elmésen (?!) hogy a magyar nyelv nem kutyának való, addig ugyanő urisága folyton vizslája nyelvén társalgott az uri körökben, s a magyar nyelvet szégyenlette szájába venni, s e szerint inkább azt bizonyította eljárásával, hogy a magyar nyelv tán a — kutyának sem való ?! De hát a nagy angol nemzet, kétségkívül a leghatalmasabb, legműveltebb, leggazdagabb, nem saját sportnyelvével bir-e, a mit csaknem világszerte el is sajátítottak tőlük, s a mi neki bizonynyal csak dicsőségére szolgál. Most azonban már alig találunk magyar embert, ki e régi balfogalmakból ki ne tisztult volna, s ki annyi nyelvismerettel ne birna, hogy saját nyelvén vezényszavakat ne tudna kitalálni. Fődolog, hogy e vezényszavakban oly magánhangzók legyenek, melyek egészen föltátott ajakkal mondandók ki, s melyek röviden, jól, átliatón hangzanak. E részben páratlan az uállj/» — melyhez fogható alkalmas vezényszó meg az idegen nyelvekben is kevés van. Az oly szavak is alkalmasak, melyek első tagja jól megnyomható, ezért választottam a «vissza» — «haj rá!» műszavakat; a «keresd meg» — «előre» nem valami riasztók ugyan, de a nekik megfelelő műtétnél nem is kívántatik meg a nagy kiáltás. Egyébiránt, a ki jobbakat talál, ám közölje a vadászati közlönyök valamelyikében. Lényeges dolog, hogy a tanító a használatul fölvett vezényszavakat s jeleket mindig jól, okszerűen s következetesen használja. Igyekezzék mindig azonos, a kutyára nézve érthető modort fölvenni arcz- és tagtájékban, valamint a hang súlyozásában is, a különböző fokú hibák rendreutasítása alkalmával. A vizsla föladata, hogy minél több, s illetőleg min-