Chernel István: Utazás Norvégia végvidékére, 57 eredeti képpel / Budapest, Franklin, 1893. / Sz.Zs. 1431
V. Christiania
8 9 portokban nézegette a tárlatokat s úgy látszik a vasárnap programm pontjai közé vette e látogatását, mely bizonyára sokat lendít az alsóbb osztályok művelődésén. Nem tudván COLLETT tanár lakását, egyetemi szolgák után keresgéltem, de a vasárnapot, úgy látszik igen felhasználták, mert egy sem volt található. Végre egy czímjegyzéket kerítettem, honnét úgy COLLETT, mint dr. MOHN tanárnak, a meteorologiai intézet igazgatójának, czímeit kijegyeztem és náluk való látogatásomat holnapra halasztottam. A természetiek tárából lementünk a kertbe, hol egy nagy fabódé áll, mely Norvégia s mondjuk az emberiség egyik legnevezetesebb kultúrtörténeti kincsét rejti. Az a két, majdnem teljesen ép vikingi hajó ez, melyeket a közelmúlt időben ástak ki. Kik voltak vikingiek } arra a történelem megfelel. Vissza kell mennünk a VIII-ik századig, mikor a mai Norvégiát, Svécziát, Dániát az a hatalmas északgermán törzs lakta, mely «normannok» (Nordgermanen-tól Normann) néven eléggé ismeretes, sőt a norvégekre néha máig is használatos megjelölés. A dán, norvég és isiandi mondák, az ir, frank és angol-szász évkönyvek és krónikák megőrizték e nép történetét, úgy a runás kövek és feliratok, meg a napfényre került leletek is. Ezekből tudjuk, hogy a normannok egy része belső fejetlenség, hódítás és rablás vágyból Norvégia rideg, sziklás partjairól hajóra szállt s zaklatta a szomszéd országokat, a tengeri hajókat. Minthogy rendesen a fjordokból vagyis tengeröblökből — mi norvégül vik — indultak rablóhadjárataikra, magukat a kalózhősöket vikingi-eknek, vagyis az öblökben tartózkodóknak nevezték. A IX-ik századtól fogva szerepelnek e harczias, viharedzett tengerhősök, kik eleinte terv nélkül bolyongtak hajóikkal fosztogatva, rabolva, ölve, a hol épen lehetett; majd nagyobb hajóhadba állanak
