Chernel István: Utazás Norvégia végvidékére, 57 eredeti képpel / Budapest, Franklin, 1893. / Sz.Zs. 1431

Bekezdő

6 jjuú lile — Squatarola helvetica —, a homokfutó — Calidris arenaria — és a kis sirály — Larus minutus. És ennek a pontnak vonzó ereje vezetett arra is, hogy a vöröstorku pipiske — Anthus cervinus — ugyancsak a rendesen átvonuló madárfajaink közé tartozik; nem különben, hogy az 1887-ig nálunk alig ismert feketefejii nádipos\átci — Lusciniola melanopogon — a velenczei tó dinnyési nádasainak legközönségesebb költő madara s nemcsak itt, de a Balaton és Fertő némely részein is nem tartozik a ritka fészkelő fajok közé; és végre, hogy a ritkának tartott kurrogó nádifülemile — Locustella luscinioides — nemcsak hazánk déli részein fordul elő, hanem úgyszólván minden hazai nagyobb tóság és mocsár táján, sokszor igen feltűnő számban, fészkel. Mindez bizonyos tekintetben határozott eredmény, a legbecsesebb része azoknak a kutatásoknak, a mikre az ösztökélést az «Öreg-foktól» kaptam. A nem annyira fontos, de azonképpen érdekes ide tartozó jelenségek sorozatát e helyt fel sem sorolhatom. Látni kell azt a képet, mely a vándorlás tavaszi és őszi szakában e földnyelven és környékén kibontakozik! Megszámlálhatlan mennyiségben lepik ilvenkor sekélyes iszapját a parti szalonkák, parti lilék, vizi szalonkák, sirályok, az uszó és gázló madarak különböző fajai s köztük számos magas északon fészkelő, tengerpartokhoz ragaszkodó vándormadár faj, melyekről mostanáig sem tudunk elegendő sokat, úgy a költözködés viszonyait, mint életmódjukat, költésüket stb. véve, hiszen némelyik közülök onnét jön, a hol a természeti jelenségeket kutató búvárok legfölebb csak nagy ritkán fordulnak meg, de állandóan már nem laknak. Hányszor elfogott itt a vágy, mikor puskásán, térdig vizben és sárban, messzelátómmal kezemben, kellő közepén a