Chernel István: Utazás Norvégia végvidékére, 57 eredeti képpel / Budapest, Franklin, 1893. / Sz.Zs. 1431

XII. A szabad Jegestengeren és Finnmarken fjordjaiban

323 dúlt — főleg Észak-Norvégia tengereiben számos — két másik bálna faj felé, a finn bálnára — Balaenoptera musculus — és az óriási bálnára — Balaenoptera Sibbaldii — a melyeket eddig nem csak soványabb szalonnájok és silányabb halcsontjok miatt üldöztek kevésbbé, hanem főleg azért, mert fürgeségükkel a vadászcsónakok nem igen versenyezhettek, sőt még ha sikerült is őket halálra szigonyozni, tetemök a tenger mélységébe sülyedt. Alkalmaztak ugyan a hajókra emelődarukat, hogy az óriási hullát legalább annyi időre lehessen a tengerszinén tartani, mig legértékesebb részei, a velő, a halcsont és a szalonna java kizsákmányolható; de e mellett az egész csontváz, silányabb zsírrészek, a kinálkozó nyereségnek szintén értékes öregbítői, legtöbb esetben elvesztek. Bár néha megtörtént, hogy az erősen megszorult és megszigonyozott állatot a part közelében érte a halál és szárazra lehetett vonszolni, de a teljes kihasználhatóság ily esetlegességére igazában nyereséges vállalkozást alapítani nem lehetett. S igy, habár a bálnavadászat e kedvezőtlen körülmények daczára sem szűnt meg, de bizony csak oly féle keresetforrás lőn, a melyben a haszon és jövedelem éppen csak ellensúlyozta a vadászat sokféle nehézségeit, veszedelmeit és a fölszerelések költségeit. A pangás azonban nem tartott sokáig. Az emberi észnek az a hatalmas működése, mely a fegyverek és romboló anyagok javításában, tökéletesítésében az utolsó évtizedek alatt páratlan erővel lüktetett és a fegyvertechnikában a bámulatra méltó találmányok egész seregét hivta napvilágra, kihatott a bálnavadászatra is s elvezetett a módhoz és eszközökhöz, melyek nemcsak hogy kisegítették tengődéséből, hanem java virágzásra csak most emelték. 21 *