Chernel István: Utazás Norvégia végvidékére, 57 eredeti képpel / Budapest, Franklin, 1893. / Sz.Zs. 1431

XII. A szabad Jegestengeren és Finnmarken fjordjaiban

3 nem kapott feléje. Csak egyetlen egy vetemedett reá, de ezt csak felszínig birtuk vonni s elügyetlenkedve a dolgot, még mielőtt a vágóhorgot beléje csaphattuk volna, leszakította magát s elúszott. A fogásnak az apály ideje legjobban kedvez. A víz ilyenkor sekély, a hosszú nyelű szigony feneket érhet s a tiszta átlátszó tenger sekélyesében megláthatni a fenékhomokba furakodó lapos jószágot. Azonban a gyakorlott szem múlhatatlan kellék a halászat e neménél, mert a flundra testszíne csalódásig összevág a tengerfenék színével, sőt a halnak módjában áll szinét akként változtatni, hogy az mindig a tengeri homok különbözőségéhez illeszkedjék. így tehát a szigonyozó a már elfeküdt halat — miután a feltört iszap zavarodása megüllepedett — csakis előkandikáló szemei után ismerheti föl s azok után határozhatja meg a test fekvését is, szigonyának czélpontját. A kellemesen muló óráknak azonban megvolt a rosz oldala is. Megismerkedtünk ugyanis Finnmarken átkával, a milliónyi szúnyog elviselhetetlen támadásával. Valódi Isten csapás ez itt! Ismerem igen is jól, a mi mocsaraink szúnyogjait és tűrhetlen szemtelenségüket, égető szúrásaikat, de ezek finnmarkeni atyafiaikhoz képes jámbor, szerény állatkák. A lapp szúnyog kegyetlen, kitartó és a végtelenségig erőszakos. A hova egyszer le akar szállni, oda le is száll, semmi sem riasztja el. Csak ha megöltük, menekedünk meg tőle. Ez pedig gyenge védelem, mert számuk kifejezhetetlen s ha ezreket ütöttél agyon, ezrek és milliók jönnek az elhullottak nyomában. Tömeges megjelenésüket mindenesetre némi alappal, de vadász nagymondással így beszéli el egy bizonyos főerdész: «Mikor Lappországban utaztam oly sűrű szúnyog felhőbe keveredtem, hogy tíz betűből álló ne-