Chernel István: Utazás Norvégia végvidékére, 57 eredeti képpel / Budapest, Franklin, 1893. / Sz.Zs. 1431

XI. Svaerholtklubben

282 a többi nem mozdult. Három év után én e szárnyra szabadult mennyiséget 7$ részre becsülhettem. Bizonyos hát, hogy a sirályok ezekhez a rendszeres, minden erre térő hajó által ismételt felriasztási kísérletekhez hozzászoktak, azok ártatlan voltát felismerték annyira, hogy nincs messze az idő, mikor ezt a «mutatványt» más módon fogják rendezni, mert ha nem, igazi nagy kiadásában az többé megkapható nem lesz. A «Sirius» sokáig állott a madárhegy nagyobbik falazata előtt, melynek kisebb és nagyobb üstszerü barlangját mintegy elfödték a libegő fehér sirályok. Szives kapitányunk tudta micsoda érdek fűz engem ide — a rendesen betartott időnél tovább részesített gyönyöröm élvezésében. A helyükön maradt négy ötödrész végtelen egymás fölé rendezkedő gyöngysorokként az egész falat magasságában, szélességében megszállva tartotta, nem volt ott egyetlen kinyúló kődarab, vagy kiszögelés, hasadás és párkány, melyen sirály ne ült volna. Ezek, ugy a feketés szürke palakőzet előtt dongók fehérszine, csak annál jobban kirikított, kidomborodott a sötét háttérből. Es a hangjuk! Nem volt az egyes hangok vastagabb vagy vékonyabb tagozata, lejtése; nem volt siránkozás, rikácsolás, hanem egy óriási összefolyt bömbölés, akárcsak milliárd békavákogás egy hanggá olvadt lármája vagy egy hajóraj gőzkürtjeinek nyújtott, folytonos bőgése. A szakadékok palakő éleit minden ponton sűrű rétegekben sárgásfehér szeny takarta, mintha az egész oldal fris, híg vakolattal volna végig öntözve, bemeszelve. A messzelátóval apróra néztem e madárbirodalmat, láttam hogy ugy mint a madarakkal, tömve van minden kiálló párkány azok fészkeivel, melyek tengeri hínárból, de méginkább vastagon feltornyosuló madárszenyból állanak. Egyes