Chernel István: Utazás Norvégia végvidékére, 57 eredeti képpel / Budapest, Franklin, 1893. / Sz.Zs. 1431

X. A legészakibb Európában

2 6-4 Hajónk a rakodással és üres szénkamráinak megtöltésével el nem készülvén, délután is csikorgatta gőzdaruját, mely szomorú zene mellett nézegettük a fedélzetről a «tundra» kihaltságát. Egy-két tengeri sirály — Larusmarinus —, meg egy pár ezüstös sirály — Larus argentatus — repkedte körül a kikötőt, különben madarat nem is láttunk volna. El-elmerengvén e szomorú tájon, melytől a legközelebbi erdő, «a világ legészakibb erdeje», 6 kilométernyire délre fekszik, hol semmi növényzet nem deríti fel az emberek kedélyét és nem öregbíti gazdagságát, hol csak mohákon vagy a gyepfödelü viskók tetején élődik egy pár kecske és az ón szürke Jegestengeren, a behavazott hegycsúcsokon, végtelen fensíkokon kívül semmi sincsen, önkénytelenül vetődik fel a kérdés : mi az hát, a mi az embereket e vad, kihalt világban mégis telepedésre birta, sőt a telepeket fel is virágoztatta ? A sziklatömegekben hiába keressük a feleletet, mert azok kincset nem rejtenek, veteményt, erdőt, nem éltetnek, hisz egy pár burgonya palánta s diószem nagyságú itt termett burgonya egész csoda dolog; hátra marad a tenger s a mi a tengerben fő: a hal. Igen, a tenger az a bánya, mely annélkül, hogy sokat aknáznák, bőven nyújtja kincsét; ez az a szántóföld, mely nem kíván javítást, szántást, melybe nem kell vetni s mégis aratást ad, önkényt kinálja a termést, csak ki kell emelni és pénzzé tenni. Valójában tehát a tenger az, mely Hammerfestnek és Finnmarken partvidékén fekvő emberi telepeknek létezést adott, s a tenger egy kis állatkája az, a hal, melyre e nagy földdarab népének egész élete és kereskedelmealapult. A hal és megint csak a hal, melynek ivó csapatai töménytelen számban árasztják el a Jegestenger partvidékét, mindene itt az embernek, boldogsága vagy szomorúsága, gazdagsága vagy szegénysége, költészete és prózája. 3 órakor bődült meg először a gőzbőgő; a matrózok lá-