Bérczy Károly (szerk.): Hazai és külföldi vadászrajzok. Budapest, 1882. / Sz.Zs. 1455

Vadászrajzok - IV. Procopius Zsigmond: Vadászrész

376 VADÁSZRÉSZ. taink szíves gondoskodásából Kemenezéről kiküldött s elrendezésében gyöngéd nöi tapintatot tanúsító valóban lucullusi estebéd terült el. Mindez [meglepett ugyan s még kevesebb is képes lett volna a legfinyásabb inyénczet és elkényeztetett sybaritát is kielégíteni, csak engem nem, ki a halhatlan költő szavaival sóhajtám magamban , hogy „Jaj nekem s jaj annak A ki fáklyát gyújta képzetemnek S lágy szivembe fúvalt gerjedelmet!" Gyanítod-e nyájas olvasó „lágy szivem gerjedelmét" ? A vadászrész éldelete után sóvárgott — híréből azt már régóta ismerő képzeletem. De hiába! most sem nyilt kilátás vágyaim kielégítésére, a mennyiben a vadász, ki egyedül értett készítéséhez, a holnapi hajtások nyomozásával foglalkozván, távol járt s nem maradt egyéb hátra, mint hozzá látni a már már fékezhetlen éhség csillapításához. Nem sokára keringett is a víg vadászserleg, mellyet a hegyek által százszorozott „éljen„-ek közt üríténk ki a szerencsés vadász — a kemenczei tisztelendő káplán egészségére. Sok tréfás dolog került a gyep szőnyegére, keblem derült s feledve mindent, multat és jelent, terveket és epedést, gondot és bánatot — boldog valék. E közben az est fátyola halkal mindig leebb leebb szállott, a nyári éj felüté fölöttünk végetlen csillagsátorát s egyikünk is másikunk is köpenyébe burkoltan elhallgatott, míg mindnyájan s végre magam is nyugtalan elmémben még mindig a holnapi vadászatot j a csillagrendszert , a vadászrészt, stb. forgatva, egy mély sóhajjal még mélyebb álomba merültem. Egyszerre — hallok ebcsaholást, mellybe távoli kürt hosszú méla zengése vegyül. A hajtás egyre tüzesebb lesz ; vad és zabolátlan, de egyszersmind víg és kicsapongó zajából férfiak mély hangja s közben pajzán nöi kaczagás érczcsengetyüje hallszik és — mindinkább közeledik hozzám. Minden mozog, a fák lombjai suttognak, bozót, bokor recseg s egyszerre, mint az égből hullna, ott terem előttem a tüzmáglya lángjaitól sajátszerüen világított phantasticus csoport. Deli férfiak csillogó fegyverekkel, tündéri hölgyek könnyű tegzeikkel , apródok, kópjások, Íjászok, solymászok, tüszkölő vadászméneket csitító csatlósok, lovászok, pórázon tartott nyugtalan vadászebek, egy sürgő forgó zajongó tarka tömeg — szóval, Claude Lorraine életdús képeinek egyike vonult fel előttem.