Barthos Tivadar: Örökzöld , Vadászemlékek / Budapest, [Budapesti Hírlap], 1926. / Sz.Zs. 1644

Utolsó találkozás

94. teg szűzies külsője megváltozott a háborús operációk folytán, úgy hogy alig lehetett egy-egy völgyre ismerni. Már október elsejét mutatta a naptár és én egy csenevész, rossz agancsú nyolcason kívül mit sem láttam, ezt azonban a jövő nemzedék érdekében leterítettem. Október elsején hajnalban, amidőn kiálltunk a vadásztanya folyosójára, egy fátyolozott bőgést hallottunk a Berlan irányából. Joskót figyelmeztettem rá és kérdeztem, hogy nem-e az én régi ismerősöm zengi nászdalát odafenn; dehát Joskó csupán azt felelte, „hát meg fogjunk próbálni", hiszen neki se volt kedve cserkészni az így kipusztított területen, az egész vadászat úgy ment, oly kedvetlenül, mint amikor az ember orravére folyik. Felküzdöttük magunkat az oly sokszor megjárt szerpentineken, a csendet csupán egy elkésett szalonka pisszenése szakította meg, a hajnal hasadása már fent talált a havas tetején, ahol Joskót hátrahagytam a szálerdő szélén. A bika fölfelé menetelünk alatt többször is megszólaltatta visszhang-ébresztő basszusát, de hogy hol bőghet, ebben Joskóval megállapodni nem tudtunk, szerintem a hegy legtetején, a szálerdő szélén bőgött, míg Joskó azt bizonyozta, hogy lent a podinában bőg, azért halljuk oly fátyolozottan. Nekem határozott szándékom, úgyszólván előérzetem az volt, hogy az erdőszélen, a legutolsó cserkészutat elhagyva, kúszom fel a tetőre; de Joskó folyton azt hangoztatta: „Lent bég niiltosagos, lent bég