Barthos Tivadar: Örökzöld , Vadászemlékek / Budapest, [Budapesti Hírlap], 1926. / Sz.Zs. 1644

Második találkozás

ként üdvözöltek az út szélén levő légyölő galócák színpompás kalapjai, némelyik olyan óriás példányban, hogy az álmodozó vadász szinte várta az erdei manó kandikálását alóla. Feljutottunk a havas tetejére, változatosság okáért, de meg a keleti fuvalat miatt is a hegytető alatt levő utolsó cserkészösvény szélén ültünk" le Joskóval. A nyugodt, szép természetet egy hang se zavarta, az őszi hangulat szinte lenyűgözött a maga felséges csendjével. Sokáig ültünk némán egymás mellett, már a nap leáldozóban volt, odasúgom Joskónak: „Egy hang sincsen sehol sem". „Bizom nincsen, miltosagos" — felelte. „Hát próbálja meg hívni." Erre Joskó elővette ökörszarvból készült tülkét és egy igen jó harsogó felhívót imitált. Némi időközökben újra megismételte, de bizony a bika nem reagált. Már öt óra volt, a Pietros havas mellett eltűnő nap utolsó sugarai aranyozták meg az előttünk elterülő vágás embermagasságot meghaladó növényzetét, amidőn Joskó orrát befogva, kétszer utánozta a szarvastehén hívó hangját. Alig hogy elhangzott a Joskó csalihangja, lent a p,atak oldalát szegélyező rakottya és szagoskőrisbokrokból felhangzott a bika várva-várt „hő-hö-hö-hő" hangja. Fegyverem a térdemen keresztülfektetve, triederemet a szememhez illesztettem és áthatóan vizsgáltam a hang ,irányában a terepet, de a bikát felfedezni nem tudtam. Az előbb említett bokorcsoport tőlünk légvonalban is volt vagy ezer lépésre. Amint