Barthos Tivadar: Örökzöld , Vadászemlékek / Budapest, [Budapesti Hírlap], 1926. / Sz.Zs. 1644

Nagykakas után

47 kező események azonban nekem, a kételkedőnek adtak igazat. A viharos, barátságtalan éjszaka sötétsége nem akart oszlani, ott gubbasztottunk a fa tövé­ben, mint az ázott verebek. Joskó daróckabátja ontotta magából a friss fenyűfüstszaggal elegyes­konyhaillatot, amint lábaimnál meghúzódott, ami nem a legkellemesebb parfüm volt. Lassan­lassan szürkülni kezdett, a szürkülettel egyide­jűen fokozódott a szél ereje, szinte vacogott a fo­gam az egyhelyben maradástól. A kakas is meg­sokalhatta ezt az ítéletidőt, mert rendes dürgő helyére nem repült be. A szélvihar ereje tompán nyomta el két barátom lövéseinek hangját, no hál' Istennek, ők legalább íövéshez jutottak. Már teljes világosság volt, tovább várni hiába­való lett volna, összeszedelődzködtünk tehát és visszaindultunk az éjjeli tanyánkra. A füst szaga messziről elárulta, hogy barátaim már otthon vannak, a véderdőből kibukkanva, örömmel láttam a két öreg kakast az eresz alatt fel­akasztva. Vadászüdvkivánással botorkáltam be a kalibába, ahol a két jó pajtás a tűz körül me­legedett és teafőzéssel foglalkozott. Elmondták kakasaik elejtésének történetét, látszott rajtuk, hogy szivükből örülnek az első kakasnak, de annál kevésbbé örülnek azon kijelentésemnek, hogy én megvárom az idő jobbrafordultát és kérem őket is, hogy a „zsiványbecsület"-hez h)ven tartsanak ki velem. Szegény két cimbo­rám! Le voltak forrázva, mert hát ilyen időben és ilyen nyomorúságos helyen még egy-két

Next

/
Thumbnails
Contents