Barthos Tivadar: Örökzöld , Vadászemlékek / Budapest, [Budapesti Hírlap], 1926. / Sz.Zs. 1644

Az első őzbak

én voltam jobban megijedve, mint a bak és ime, vagy harminc lépésnyi távolság után az én ban kom kikanyarodik s kis ingadozás után elvágódik. A hajtásnak vége volt. A hajtók is, vadászok is összeszedelőzködtek s a hajtók bakba kötötték a zsákmányul esett három őzet. Azaz eleinte csak a szomszédunk és az én vadászmesterem által elejtett őzeket vették föl, amikor én szinte félve szóltam mesteremnek: — Bácsi kérem, én azt 'hiszem, hogy én is lőttem őzet .— szóltam. — Maga, öcsém? — kérdezte elámulva. — Hiszen nem is hallottam a lövéstj. ' — De igen, a mellettem kikanyarodóra lőttem s úgy láttam, lefeküdt, innen nem messze. Fejcsóválva ment velem a mutatott irányba, ahol az én bakom szabályszerű lapockalövéssel feküdt a haraszton, véres, habos szájából kilógott a nyelve. Szerettem volna, a kecses állatot megölelni örömömben és némi pirulással vegyes önérzettel fogadtam a felnőtt vadászok gratulációit, édesapám meg keblére ölelt és megcsókolt, büszke volt fiacskájára. Még néhány hajtást vettünk, egypár tapsifiiles volt az eredmény. Az ebéd a szentlászlói romoknál várt minket, amire igen rászolgáltunk, hiszen hajnal óta nem ettünk. A finom, bográcsban készült vegyes gulyás ize még most is a számban van, egy pohárka vizes bort is kaptam, kezdtem magamat jól érezni^ Az ebéd vége. felé a bakomat leakasztották á fáról/ és rámparancsoltak, hogy feküdjek rá. Gyanút-