Barthos Tivadar: Örökzöld , Vadászemlékek / Budapest, [Budapesti Hírlap], 1926. / Sz.Zs. 1644
A Magas-Tátrában
144. kereszt részére, amikor bizonyos váltságösszeg fejében kiadtuk a zöldkeresztes karszalagokat, amely elég szép összeget juttatott a Vöröskereszt Egyletnek. Igen szép summát képviselő vadmennyiséget juttattak a magyar vadászok, az egyesek éppen úgy, mint a nagy uradalmak tulajdonosai a kórházaknak. A háború második évében már egy bizonyos háborús gazdálkodási rendszer alakult ki, amely bátran ki merte mondani, hogy vadászni nem szégyen, hanem kötelesség, hogy ezáltal újab nemzetgazdasági értékek el ne kallódjanak. Lassankint megtartották itt is, ott is a szükséges vadászatokat, amelyek persze nem végződtek olyan mulatságokkal, mint a háborúelőtti vadászatok. Hiszen, ha két-három ember összekerült, miről beszélt volna másról, mint a háborúról, annak esélyeiről, minden családnak meg volt a maga hőse, jSŐt, sajnos, mind sűrűbben, a maga hősi halottja. A vadászatoknak az irgalmasság jegyében való gyakorlásánál vezetett a gödöllői koronauradalom, mert boldogemlékű királyunk, első Ferenc József Őfelsége elrendelte, hogy az udvari vadászterületeken i— Ausztriában éppen úgy, mint Magyarországon * — elejtett vadmennyiség egy szálig a kórházak közt osztandó fel. így jutottunk néha egy-egy kedves vadászati alkalomhoz a mi kedves, jó barátunk, immár Istenben boldogult Rajtsán János m. kir. főerdőtanácsos, udvari vadászmester jóvoltából, aki sohasem engedte el nekünk, bizal-