Barthos Tivadar: Örökzöld , Vadászemlékek / Budapest, [Budapesti Hírlap], 1926. / Sz.Zs. 1644

Felvidéki kaland (I., II.)

133. lom a „divák" (vadkan) szót is, nemsokára észreveszem a kant, amint lefelé törtet a völgyön. Hatalmas, nagy állat volt, amely nemsokára eltűnt az erdő sűrűjében. Szinte lehetetlennek tartottam azt, hogy a harmadik völgyből az én állásomra jöhessen fel ez az állat, tehát vártam türelemmel s a vadász előérzetével. Állásom alatt balról szálerdő terült el, előttem egy tizenkét-tizenötéves vágás. Megfeszült idegekkel várok, a hajtók lármája már régen elült, egyszerre csak csörtetést hallok a sűrűből, ahol a hó elolvadt a déli oldalon. Mind élénkebb a csörtetés, egyszerre csak kidugja fejét a hatalmas kan, agyara csak úgy villogott bozontos fejében. Egy pillanat múlva a szamárnagyságú vadkan teljes egészében megmutatja magát, oldalt állva felém. E pillanatban eldördül 500-as kaliberű Expresszem s kan térdrerogyva, nyugtázta a lövést. Majd csülökre kapott, de e pillanatban megkapta második golyómat is. A halálra sebzett állat, mint egy fékevesztett mozdony rohan Tarnóczy Béla alattam levő állása felé, ahol összeesett a gyönyörű remete, végvonaglásában pirosra festve a felkotort havat. A hajtásnak vége. Örömmel megyek Tarnóczy állására, ahová már a lövés zajára macskaügyességgel felkúszott hajtók felhúzták a hatalmas, ritka nagy1 ságú állatot. Barátságosan ráztam meg szívből örvendő vadásztársaim kezét és fogadtam gratulációjukat. Mindkét golyóm a lapockában ült, egymástól 8—10 centiméterre.