Barthos Tivadar: Örökzöld , Vadászemlékek / Budapest, [Budapesti Hírlap], 1926. / Sz.Zs. 1644

Felvidéki kaland (I., II.)

121. magyar nemességnél oly hamar mutatható ki egy kis jóakarattal a rokonság — Jenő barátomat erősen papucs alatt tartotta. Kérésemre és azon Ígéretemre, hogy fogok az urára vigyázni, hogy a „vaddisznók meg ne egyék", harmadik napon nagynehezen elengedte olyan hosszas bucsuzgatások után, mintha legalább is egy hat hónapra terjedő afrikai vadászatra mennénk. Jövetelét már illendőségből is megtáviratoztam és „re bene gesta" beszálltunk harmadnapon a zsolnai gyorsvonatba. Akkortájban még a felsőbarsi, nyitrai végekre eljutni bizony elég körülményes volt. Tótmegyerig csak elvitt a gyorsvonat, de már ottan jó három óra hoszszat kellett rostokolni az alacsony, elég primitiv vasúti restauráció pipafüsttel telített helyiségében. Ebédközben az én jó Jenő barátom, akit apró vadra elég jó és jártas vadásznak tartottam, lassanként, némi kerteléssel bár, de kibökte, hogy ő bizony még vaddisznót nem lőtt. Beszédéből azonban azt vettem ki, hogy talán még nem is látott. Tartottam hát neki egy kis szemináriumot a vaddisznókról s azok vadászatáról, egyébként pedig megnyugtattam, hogy olyan vadász, mint ő, teljesen higgadtan durranthat a disznóra. Aggályait, nézetem szerint, alighanem az váltotta ki, hogy csomagomban meglátta az abban az időkben elmaradhatatlan vadászkést, ami benne némi tiszteletet ébresztett a vaddisznó-vadászatot illetően. A vadregényes, kanyargós Nyitra-völgyön haladt elég lassú tempóban vonatunk, a tájékot itt már