Barthos Tivadar: Örökzöld , Vadászemlékek / Budapest, [Budapesti Hírlap], 1926. / Sz.Zs. 1644

Vadásztörténet, amelyikben vadat is tőnek (Zábráczky József)

103. gyok. — Nem lélekzem, míg a lövést (le nem adtam. Közelről fültövön lőttem. Elterült, vastag farkával intett csak búcsúzót ennek iaz árn nyékvilágnak. — Boldog voltam. — Remegő kézzel töltöttem njra. Ii — Disznók, — disznók! — hangzik egy gyerekhajtó hangja, tilalom ellenére, — elfogta a vadászhév. Gyors duplázás a szomszédomban, majd nagy zörgés, futamodás a sűrű több helyén. Csak annyi időin volt, hogy a jobb csőbe egy P. P.-s patront dughattam, mert már a vadmacska teteme felett ugrott át egy magányos száguldó disznó. Ez az előbbi duplázáskor szakadt el társaitól. Nem ugrott még egyet, s lövésemre olyan bukfencet vetett, hogy bármelyik cirkuszi bohóc megirigyelhette volna. Kettőthármat nyögött-tátogolt, vérző fejét belévájtam hóba, — készen volt. — Szerettem volna örö-j memet kikiáltani. Megszokásból újra töltök s azzal a szándékkal telepszem le vadászszékemre, hogy most már úgy sem jön vad, a hajtók már) elég közel vannak, cigarettára gyújtok, ez a szabálytalanság lesz jutalmam a két jó lövésért. Igen ám, de száraz ág vagy jég roppan a jobboldali árokban. Teremtő atyám! — Ugyancsak loholva hozza fölfelé vörös frakkját róka koma. — Ma nagy formában vagyok, lövésemre összeesik a fácángyilkos, kínjában keservesen veri magát a földhöz, míg csak utolsót nem lehel. A szép hajtás után, — mert még esett egy