Bársony István: Visszhang, Elbeszélések / 2. kiad. Budapest , Franklin, 1921. / Sz.Zs. 1686

Múlik a délibáb

95 rónája. Ha nagyon csalódnál, emlékezzél rá, hogy én egyforma maradok hozzád a szivemben, a meddig élek. Halkan, egyhangúan, majdnem szárazon beszélt. Látszott rajta, hogy egyáltalában nem számít hatásra. Csak neki magának esett jól, hogy ezt a szerény ígéretet, a melyben annyi vallomás volt, megtette valahára. Flórát igazán meghatotta vele. A leány ösztönszerűleg simult hozzá, s odanyújtotta neki a homlokát, a mely oly tiszta és szűzies volt. Szokondi még megölelni sem merte. Tudta, hogy ez az engedékenység nem szerelem, csak gyöngédség. Egyetlen egy lehelletszerű csókkal érintette a fehér homlokot, a melyen forrongó gondolatok czikáztak ebben a pillanatban. * Harmadnapra ezek után éj idején táviratot kapott Szokondi Gábris. Szomorú volt a hír. Meghalt az édes apja. L.eborúlt magányos szobája asztalára és átsírta az egész éjszakát. Szegény beteges édes anyja esdekelve hívta haza, könyörgött neki, hogy szánja meg. Mi lesz most, mi lesz! Ezerszer inkább kívánta a halált a maga számára, mint ezt a keserves választást. Flórát kellett örökre elhagynia, vagy az édes anyját. Korán reggel azután jött egy másik hír is, a mely egyszerre felszabadította a legnehezebb, legborzasztóbb töprengés alól.