Bársony István: Visszhang, Elbeszélések / 2. kiad. Budapest , Franklin, 1921. / Sz.Zs. 1686

Múlik a délibáb

81 tölgyek susogtak, mesélgettek akkor, álmodók« nak való tündérnyelven. — Beszélj, mondjad tovább, — kérte a leány, a mikor a fiú elhallgatott. — Ő is úgy kinozta a lelkét kiszámíthatatlan, teljesülhetetlen vágygyal, a hogyan te! ő is a levegőbe lehelte rejtett ábrándjait, a melyeket talán az isteni hatalom sem tudott volna az ő megelégedésére megvalósítani. Szemében a fekete éjszakával, hallgatta estennet a messze harangszót, a mely a távoleső falvakból jött, hozzá. A csillapíthatatlan, forró epedés ő benne is élt mindaz után, a mi mindenkinek ismeretlen, de a mit megismerni, a magáénák mondani, oly mohón akarhatott . . . — Mért mondod : benne is ? — Mert olyannak látlak, érezlek, hiszlek, Flóra, a milyennek azt a lidérczet, a ki a vadrózsabokrokkal borított tájékon a szivébe röpült az Isten lantosának. Oh, te sem csudálkoznál, ha egyszer csak egy király jönne érted és — elragadna . . . — Egy király! — szólt közbe a leány ijedt, örvendező sóhajtással, és átszellemült az arcza e közben. — Pedig ha királyné lennél valaha, akkor sem tudnál igazán boldog lenni soha . . . A leány kíváncsian s egy kicsit hivalkodva fordította feléje a fejét. Hízelgett neki a hasonlat, meg az, hogy ime Ő tehát még egy koronával sem elégedhetik meg. (Gábris mondta.) — Te nem földi halandó számára születtél, Bázóony : Vióáxhang. 6