Bársony István: Visszhang, Elbeszélések / 2. kiad. Budapest , Franklin, 1921. / Sz.Zs. 1686

Múlik a délibáb

73 gyors jeladással, a miben az volt, hogy tegyen ki magáért és szépen szavaljon. Szokondi belenézett a saját keze=irásába ; nézi, nézi; sóhajt. Egyszer csak elvörösödik és nagy elszántsággal odanyújtja a levelet a járásbirónak. — Tessék, kérem, — mondta zavartan, — én most nem tudok olvasni. Ettől fogva soha sem kapott több szerepet, de azért megmaradt színésznek. Nagy hasznát tudták venni más egyebekben s szóba sem ke» rült, hogy megváljanak tőle. De talán elverni sem lehetett volna már onnan, a minek nagy oka volt. Az a kicsi leány volt az ő végzetes deleje, a „buba". Szegény Szokondi- halálosan belebolondúlt a bubába. Oh, hogyan sompolygott álmatlan éjszakákon az ablaka alá és költötte ott a verseket, a lángoló rímeket, a melyek gyönyörűk voltak, de nem mert közülök egyet sem megmutatni, mert lehetetlen lett volna ki nem találni, hogy kinek szólanak a fülemüle dalát utánzó rímek. A kövér mama, a ténsasszony, mindegyre ismételte : — Nagyszerűen fejlődik a buba; majdnem olyan szép, a milyen én voltam. Kujtor felkiáltott: — Mi az ördögöt csinálsz?! Ez Csujának szólott, a komikusnak, a ki nem állhatta meg, hogy a ténsasszonyra fel ne hívja a barátja figyelmét.