Bársony István: Visszhang, Elbeszélések / 2. kiad. Budapest , Franklin, 1921. / Sz.Zs. 1686

Múlik a délibáb

70 a füléhez kapott, aztán elkezdett sülyedni, le« gugolni, a míg csak le nem ült a földre nagy elképedésében. Egyesegyedül Ránkinak volt annyi lélekjelen« léte, hogy a mint a rémes hang megeredt: előre furakodott s vaktában rácsapta széles tenyerét a Szokondi nyitott szájára. Nagy szerencse volt, hogy jól talált. Szokondi egyet csuklott s visszanyelte a hang többi részét. — Most már mehetünk, — nyögte Bihari szomorúan. Az igazgató még nem tért magához. Folyvást el volt foglalva a szentekkel, a kiket segítségül hivott. Ki tudja, mi lett volna, ha hirtelenében meg nem ered az eső. A boldogító eső, a miért megérkezésök napján hálálkodtak a társulat babonás vénei. Mert régi babona az vándorszinészéknél, hogy ha esőben érkeznek valahova, ott szerencsések lesznek.' Az eső elől akarva=nemakarva be kellett futni a járásbiró tornácza alá, onnan pedig már egy egész lépés sem volt a terített asztalokig. Egy óra múlva mindenki nevetett a bolond eseten, még Szokondi is. De a mikor Ránki rámeresztette a szemét Pákozdyra s így szólt: „Ugy=e mondtam ?" akkor megértette, hogy most róla van szó, és bele nyilallott a szive közepébe.