Bársony István: Visszhang, Elbeszélések / 2. kiad. Budapest , Franklin, 1921. / Sz.Zs. 1686

Múlik a délibáb

66 elkiáltotta magát, hogy jaj! aztán hanyatt-homlok vágtatott kifelé a másik oldalon a kortinák közé. A közönség azt hitte, így van a darabban s az ó'szinte futamodást nagy kedvteléssel vette. Hane azért egy darabig nem léptette fel Szokondit az igazgató. Hadd szokjék, mondta, mert máskülönben el kell ismerni, hogy eszes fiú. A hosszú darab megrövidítéséhez egyik sem ért úgy, mint ő. Érzéke van. Irodalmi érzéke. Csak éló'szóval nem tudja magát most még kifejezni. Szokondi mindazonáltal komolyan vette a hivatását s ha a társulat tagjaival együtt volt, folyvást szavalt. Emlékező' tehetsége a hihetetlennel volt határos. A mit a társulat játszott, minden szerepet szórói-szóra tudott. Különben is el tudta mondani Leart, Othellot, Hamletet, elejétó'l végig. Az igazgatónak az volt a véleménye, hogy pénzért lehetne mutogatni. Ránki vállat vont. Nagy elme, mondta, de színész nem lehet beló'le soha sem. — Micsoda túlzás ez, — méltatlankodott Pákozdy, a ki különös kegyébe fogadta a fiút. — A mit mondtam, megmondtam. Ennek a legénynek szervi betegsége a leküzdhetetlen lámpaláz. Ti nem vagytok pszichologusok, de én az vagyok. Én láttam, a mikor elordította magát, hogy jaj! Nem volt rajta emberi ábrázat. Halálveríték ült a homlokára. Ez is olyan betegség, mint a tériszony. Vannak emberek, a kik egy piaczon a világért keresztül nem mennének. Rettegnek valamitó'l, de nem tudják, hogy mitől•