Bársony István: Visszhang, Elbeszélések / 2. kiad. Budapest , Franklin, 1921. / Sz.Zs. 1686

Borsa Józsi

15 kelte magát. Hisz' akárhogy van is, — ez az egy» szerű asszony semmiről sem tehet, — ő csak esz» köz. Szelídebben szólt hát. „Édes Kamocsáné, mondja csak bátran, ne féljen: miért Őriz maga engem? miért ügyel itt mindenki én rám?" A kulcsárné ostoba arczot vágott. Mindenki? arról én nem tudok. De nekem megparancsolta a nagyságos úr . . . Jesszus ni 1 éppen ott jön a szekere, tessen már beljebb jönni. Teljességgel nem volt rá hatalom, hogy több szóra lehessen bírni a szepegő asszonyt. Ella ösztönszerűleg szót fogadott neki és gyorsabban ment a tanya felé a fák közt. Mire Endre meg» jött, már a riczinus kékes bokrai közt sétált az udvar kis kertjében. Az ura szeretettel ölelte meg, de ő most nem tudta ezt úgy viszonozni, mint máskor. El volt telve boszúsággal és keserűséggel, a mit olyan tapasztalt szem, mint az Endréé, észre kellett, hogy vegyen. — Mért duzzog az én kicsikém ? kérdezte gyöngéden, előre is engesztelve az asszonyt. Ella erősen a szeme közé nézett. — Felel nekem őszintén, ha kérdek magától valamit ? — Felelek, mondta Endre a legkisebb habo= zás nélkül. — Akkor jöjjön ; most kivallatom magát. Endre nevetett. — Ilyen vizsgálóbírónak sokat kellene füllen» tenem, hogy minél tovább tartson a vallatás. — Ne tréfáljon; komoly dologról van szó.