Bársony István: Visszhang, Elbeszélések / 2. kiad. Budapest , Franklin, 1921. / Sz.Zs. 1686

Fekete vér

131 % mon segítsek. Most már gondolkodás nélkül lelőttem volna a megdühödt vadőrt, de a mikor ' elestem, a puskámat kiejtettem volt a kezemből, az ott volt valahol a széna közt, s a sötétben tapogatódzni, keresgélni, nem értem most rá. — Leugrom, gondoltam, akármi lesz is. Majd megsegít az Isten. Az igazság az én részemen van! . . . Nem sokáig tanakodhattam. OdalentrŐl az agyonkínzott, holtra rémült asszony sikoltozása hallatszott fel. Csudálatos, jajgató, üvöltő' hangok, a minőt a legnagyobb fokú aggodalom sajtolhat ki az emberi torokból. Dulakodás és dübörgés zaja kezdődött. Ledobtam magamat a padláslyukon s elég szerencsésen talpra estem. Máskor ez az ugrás semmisem lett volna, de most megrándult lábamban nagy fájdalmat éreztem, a mi egy pár pillanatra minden mozgást lehetetlenné tett. Ebben az állapotban könnyen leüthetett volna Komor. De annak más dolga volt. A mit akkor láttam, soha el nem felejtem életemben. Az égő rőzse lángja bevilágította a nyitva maradt szobát, s annak a közepén borzasztó birkózásban volt két ember; a vadőröm, meg a felesége. Az asszony mind a tíz körmével belemélyedt a férfi nyakába s görcsösen szorította össze az ujjait. Az ember fuldoklott és szabadulni igyekezett ettől a váratlan veszedelemtől; hörgött, (j^k